Mester Dórának, viszonzásul

Ma a cicimről fogok írni. Nincs becsapás a címben.

Vagyis talán csak annyi, hogy most nincs (sincs?) fotó. A cicimről és a cicimhez fűződő ellentmondásos, boldogságos viszonyról szól e bejegyzés.

Nem tehetek róla, hogy erről írok. Nem én tettem ugyanis a cicimet ennyire központi, mi több, identitásképző jelentőségűvé: a sarokbőröm például épp sokkal gázabb, de hát azon járok. A mellemmel viszont a világba megyek bele, egyelőre ez találkozik először bármivel, ahová menetirányban tartok.

Legyen akkor történeti rendben. Először: semmi. Cici nem létezik, talán egy szoptató anyát láttam gyerekként, nem dobott fel: mit csinál? Illetve együtt fürödtem anyukámmal, és az furcsa volt.

Tízéves koromban a lelkész asszony rámszólt a református táborban, hogy talán nekem már elkélne egy fürdőruhafelső. Szénné égtem. Megint én, megint nem az anyám.

Amikor (jóval később) valóban nőni kezdett, az fájdalom és viszoly. Ahogy a bimbó előretülekedik. Az az érzékeny korong. A hasrafekhetetlenség. Közben meg törzsemelések a linóleumon tesin. Jaj. Én beperelem Ági nénit, ha bármi bajom lesz.

Akkor lettek pamut ún. sportmelltartók, vagyis topok. Van, amiben jobb érzés a rémület, de amit nélküle látok, az két csücsök, csúf. Ez olyan tizennégy éves korig megy, öngyilkossági gondolatok.

Aztán már változik, de a félelem állandó: hogy csúnya. Az örök viszonyítás, a teljesen irreális meggyőződés a tornaöltözőbeli mintavétel alapján, hogy mindenkié szebb. És soha büszkeség. Nem, én nem görnyedtem, én nem lepleztem, én betegesen kihúztam magam, nehogy lógjon. A görög eszmény is kevés ahhoz, ami a tudatot uralja, és amihez képest az én mellem nem. Tizenhat évesen nagyon tetszik valakinek, megmondja, erősen, de szépen és kedvesen, nem értem, szégyellem úgy is. Különben nincs, nem létezik, nincs visszajelzés, csak valaki mozgólépcsőn leszaladásomkor túlságosan ugrálónak ítéli, és ezt hangosan közli is az ellenmozgólépcsőn, persze nem a beszóló vigyorgóval és nem a mozgólépcsővel van baj, hanem megint a mellemmel.

Húszévesen már eléggé gömbölyű és feltűnő, a közepes és a nagy határán, utóbbi irányába elfogultan.

Ebből az időszakból való ez a történet:

A nyolcvanas évek irodalmának, szamizdat-történetének neves költő-tanára a Grinzingibe hívott óra után, hogy megbeszéljük az előadásom témáját. Húszéves vagyok, és megyek gyanútlanul, én ugyanis ama másik világból

(ti. abból, amelyben megkívánnak nőket, amelyben kellek)

ki vagyok zárva, nem is értem, hogy működik. Én az irodalomról próbálok vele beszélgetni, felkelti a helyzet az intellektuális hiúságomat, és nem értem, miért olyan unott, mord, miért mondja nemsokára: na, fejezzük be ezt, én egyedül a melled miatt hívtalak ide. Na, ne nézz olyan csúnyán, fogjunk kezet. Nem fogok vele kezet. A fiú, aki ekkoriban nem tudta és olyan nagyon nem is akarta elvenni a szüzességemet, értőn bólogat a telefonba, igen, ezek ilyenek, a mell, az nagy vonzerő. De Gyuri, rajtam egy bő, kockás férfiing volt, amit a biológiatanáromtól kaptam! Az mindegy. Egy kis utánajárással töröltetem az indexemből a tantárgyat, és nem is számít elhagyott tanegységnek. Egy kicsit mindig zavart ez a figura, amikor később én is költők, irodalmárok között forgolódtam, persze neki a szeme sem rebbent.

Innen a sztori.

A mérete 85, egy időben 90, és C meg D. És akkor melltartófetisizmus veszi kezdetét. Budai Skála, Triumph és Sariana, a hőskor: csipke és merevítő, aztán egy dacos merevítő nélküli és pamut hullám, mint amikor a húsevő átmenetileg vega lesz. Mára egészen extrém igényeskedéssé fajult a melltartótéma: előbb ugrok le a hídól, mint hogy különbözzön a színe a bugyimtól, itthonról elmenni pedig csakis összetartozó szettben. Ma 85C, ami meglep, mert úgy kéne lennie, hogy megették a gyerekek (na meg az elmúlt évben iszonyatosan sokat sportoltam, és sokat fogytam, meg izommá alakultam stratégiai helyeken). Leginkább Intimissimi (ott be is számítják meg összegyűjtik a régieket, hogy ledarálják szigetelőanyagnak, és olyan nehéz megválni a teljesen tönkrementektől is, olyannyira animált lények, hogy álmodom ezzel és sikoltva ébredek) és Women’s Secret, de ki tudja, van vagy harminc. Kosár, push up szordínóval, vagyis egy vékony réteg merevítés, de plusz szivacsbetét nem, nem, soha (ezt azért így írom, hogy örüljön a keresőprogram). Most a galérián lesz majd a kultikus nászi ágy, nyárfából, az esküvőnk séfje-borásza alkotta, és mellette egy nőies csöpp komód, annak a fiókjában laknak majd, ott választom majd ki, reggel, az erdőt köszöntve fönt az aznapit, és a komódon meg lesz egy szecessziós mosdókancsó.

És van néhány nyár és néhány ruha, hogy nem veszek melltartót egyáltalán. És nem kínos a látvány. Noha harminchat éves lettem, és összesen mázsányit híztam-fogytam. Noha sok a csík, bizonyos fényviszonyoknál és pózokban sírnivaló a látvány, és jaj, miért puha ennyire. De rájöttem: ő élőlény, folyton változik. Sokkal inkább, mint például a fenekem. Van, hogy szégyelli magát, máskor meg diadalmas. Tükörben, fényben, oldalról is. Amikor látni kezdtem, amit annak idején nem láttam a tornaöltözőben, hogy valószínűleg mások még többet kínlódnak vele (megint másokat pedig alig érdekel), akkortól egyszerre diadalmas is tudott lenni.

Szóval újabban leginkább harmonikus testrészem ő (ők?), sosem zavar szinte. Jakabnak éltető elem, rögeszme. És olyankor is diadalmas, amikor egészen extrém izgalmat képes kiváltani általa, aki rászánja az időt, és hát az nagy kölcsönös mennyország. Ez azért nagyon érdekes, mert olyan harminckét éves koromig, akkor vártam egyébként a második gyerekemet, e képességéről nem is tudtam, vagyis nem mutatott semmilyen, de tényleg semmilyen hajlandóságot erre, és ez is ékes bizonyítéka annak, hogy a szexuális fejlődésünkben korszakok vannak, meglepő fordulatokkal.

És szimmetrikus. Pedig hetven hónapnál tartok a szoptatásban, három gyerek ette, egy még mindig, a bal üzemel csak. És mégis szinte egyforma.

Irodalom, izgi fotókkal — Hoppál Borbála: Kebelbarátnők. Szemléletváltás lesz.

Szép cicis filmtörténet, sőt, Ági kedvéért: szépcicis-filmtörténet — ez a mozgószabály.

Aki nagyon kínlódik a mellével, itt tanuljon amerikai angolul.

Ez meg szilikonból van, és túl sok a nő, és szexista kegyetlenül, de gyönyörű mégis.

A feminán meg máshol is lapozgathatunk ilyen galériákat, és szörnyülködhetünk a maszkszerűen merev arcokon, aszimmetrikus melleken, meg hogy Donatella Versace nem képes méltósággal megöregedni.

Az a helyzet, hogy a fiatal test a szép. Szörnyű, de főleg azért, mert valóban. Abban a világban, a folyton szereplőkében, amelyben szépnek kell lenni, ez teljesen érthető. Aki öregnek néz ki, az jelentéktelen is. Ez a szépségeszmény, és az nem tőlünk függetlenül létezik. Mi alakítottuk ilyenné. És viszont: mivel nekünk azt a fajta szépséget mutatták szépségként, erre szoktunk rá. A feszességre, kontrasztos idomokra, a dús hajra és ajakra. Tessék akkor a nagymamákra gerjedni, rájuk hasonlítani akarni.

A reflektorfényben élők teste, mint már írtam, munkaeszköz, és bármikor, bármely szögből, megvilágításban, jó vagy rossz passzban jól kell mutatnia, szülés után is, a strandon is. Mi több, lesifotósok hada áll lesben, hogy a flip-flopban, bő pólóban és farmerben a papírpoharas kávéért elcsattogó színésznőt lefotózza, meg — főleg — a sportautó alacsony üléséről kiszálló celeb lába közét lekapja. Aztán megírják azt is, hogy az énekesnő esernyővel támadt a paparazzóra, hát, megdöbbentő, komolyan mondom.

Iparág ez, a legrosszabb késztetéseinket veszi célba, és mi vevők vagyunk erre, és kattintunk és belelapozunk, hogy lássuk őket esendőnek és csúfnak. De nem csúfak így sem. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha valaki, a kicsit elfeledett színésznő például, amúgy is belefáradva a mohó lihegő-fejcsóváló rohamokba, azt mondaná: hát legyen, és direkt kimenne kócosan meg átlátszó szoknyában meg kilógó csöccsel az utcára, hogy címlapra kerüljön.

A villantás nevű jelenségre is fotósok ezrei szakosodtak. Az egésznek az alapja a tengerentúliak érthetetlen borzadása a mellbimbótól. Amennyire obszcén az ő interpretációjukban a melltartó nélküli, ruhán áttüremkedő cici, az teljesen megdöbbentő. Miközben amúgy hasig dekoltáltak esetleg, a filmekben kemény szexjeleneteket láthatunk, de a mellbimbó tilos. Mindig megírják a butaújságok sok felkiáltójellel, hogy a villantás mennyire kínos, divatbaki, és a sztár ápolatlan (“mostani külseje alapján nehezen hihető, hogy több mint ezren fordultak meg az ágyában” — neee), közben meg így lehet, egyetlen lecsúszó bikinifelsővel közepes sztárként is akármikor címlapra kerülni. Mindenki dörzsöli a markát, ha befut egy ilyen sztori, az újságolvasó meg mohón lapozgat, mintha még életében nem látott volna mellbimbót. Annyira különleges mellbimbó márpedig nem létezik, amekkora a tupír körülötte.

És ezek a meghízott, szétdrogozott, megöregedett és stílusbakikat vétő nők így is szebbek, mint amilyenek mi valaha voltunk, leszünk. Élőben legalábbis zavarba ejtően szépeknek látnánk őket. Mert élőben az ember tekintete a szépet keresi a másik arcában, testén. És mert ők nagyon szerencsés adottságúak, és rengeteg időt és pénzt fordítanak a testük karbantartására és az öltözködésükre, a romboló hatások és az idő ellensúlyozására.

Telnek az évek, és a hírességek elmennek plasztikára, ahogy a többiek is elmentek, mint valami beavatási szertartásra, mert olyan közegben léteznek, ahol nagy a nyomás. Mozdulatlan arcvonások, feszes szemhéjak, magas, ívelt szemöldökök, feszes mellek. Mert természetes formában is az volna a szép. Így nem természetes, de még mindig szebb, mint az öregség jelei. Talán már egyenesen az észrevehető és méregdrága plasztika számít státusszimbólumnak a köreikben, ki tudja.

Nekem tetszenek amúgy a plasztikázott nők, mert látom a soha el nem érhető eszményt a próbálkozásaikban. A nagy és gömbölyű melleket, a nyílt tekintetet, a szoborsima arcot, a telt ajkakat, ami csak fiatal nőknek tud lenni, és nekik is ritkán.

Ez Dolly Parton amerikai country- és popénekesnő, hatvanhat éves.

gyanúsan hasonlít Priscilla Presley-re, nem?

Dolly több mint négy évtizede abszolút sztár az Egyesült Államokban. Lehengerlő, radioaktív, elképesztő hangszín és erő, közben meg egy százhatvan centis Barbie.

Fiatalon meg így nézett ki:

those fabulous seventies

Ezen aztán megint csóválják a fejüket a népek. Az egyszeri ember nem érti: hát ez a nő olyan szép volt! Látjuk a friss képen felfelé ívelő külső-alsó szemzugot, az arcfelvarrás biztos jelét, a domborúan feszes, óriási szemhéjakat meg a keskeny orrot, a vékonyabb arcot, a hegyesebb állat, a feltöltött ajkakat. Dollármilliókat költött minderre. De milyen lenne vajon a plasztika nélküli Dolly hatvanhat évesen?

Megmondom nektek: egy formátlan, szétfolyt arcú nénike lenne. Ez a meghatározhatatlan korú arc, ennek vannak kínos és mesterkélt részletei, de női arc, az bizonyos, és alkalmas a reflektorfénybe. Itt nem lesz váratlanul meggyűrődő toka és morcos pillantás, az biztos.

Ez van: inkább múmiák lesznek, mint hogy természetesen öregek legyenek. Mi akartuk így. Mi látjuk a hatvanhat éves nők arcát csúnyának és jelentéktelennek.

De a lányom szépségérzékelése még érintetlen, és ő azt mondta Dolly Partonra: ez a néni nem szép. Furcsa az arca. Igen, mondtam. megműttette, hogy fiatalnak tűnjön, mert a showbusinessben huszonéves riválisai vannak.

Dolly mégis győz. Ez a Transamerica című csodálatos film utolsó dala. Ő is írta ezt a számot. Itt hatvan éves. Ó, de szeretnék, szerettem volna harmincévesen így kinézni.

2013 tavaszi írás. Milyen érdekes most újraolvasni. A gurukról írottakat fenntartom, de azóta, ugyebár, nekivágtam futócipőmben a hegynek. És igen, időigényes az életvitelszerű sport, és van veszélye annak, ha az élet közepe lesz. De az valahogy elfelejtődött, hogy a mozgás mekkora öröm, a célok megvalósítása micsoda önbecsülést, sőt, szárnyakat ad, és hogy mennyivel jobb könnyű testben élni. Valamint a jövő iránti felelősség (milyen életem lesz hetven évesen, és milyen lesz ez a gyerekeimnek) sem szerepelt akkor még a gondolataimban.

Én a bujaságról szeretnék írni a hét főbűn sorozatban, de azt nem illik most, Nagyhéten… Nekem ez akkora tabu, miért?

Ezúttal egy, el sem hiszitek: JELENSÉGet veszek górcső alá, amellyel SZOCIALIZÁCIÓNK során mindannyian találkozunk, és amelynek — döbbenetes, de — RENDSZEROKAI vannak.

Tehát, egyfelől, van a nyomás a nőkön, hogy hogy nézzenek ki, van szépségideál, ők maguk is bizonyos testeket szépnek látnak, másokat nem, a sajátjukat a legritkábban. Ez nem új. Az a beszédmód azonban, amellyel a női test shouldjait újabban tárgyalják a közösségi és más médiában, engem megdöbbent. Rég nem arról van szó, hogy nekem az tetszik, …, vagy hogy olyan lányról ábrándozom, aki… Hanem meg akarják mondani egyetemlegesen, milyen legyen a nő, az egyáltalán emberszámba vehető nő, aki nekik legyen olyan, és nyilván azért mondhatnak ilyeneket, mert van náluk hatalom. Ez a beszédmód előíró, kizárólagos, és felvillantja a stigma fenyegetését is azoknak, akik nem ilyenek, akiknek ez az egész nem fontos.

Minden nő szeret sminkelve, illatosan, tűsarkúban lenni; minden nő álma, hogy fiatal maradhasson — az ilyen magazinfordulatoktól is csak néztem magam elé. Nem, nem minden nő, azok a nők, akik a ti lapotokat és a benne reklámozott vackokat megveszik, azok, talán.

Egy nő hatvan kilóig nő.

Egy nő szempilla alatt csupasz legyen.

Én nem tudtam, hogy ez ennyire durván előíró. Egy kicsit olvasgatni kell az interneten, másrészt meg észre kell venni a jóval finomabban normatív — az olvasó jóérzését kevésbé dúló –, nőknek szánt tartalmakat, amelyek olykor beengednek Dove-reklámot, meg derűs és kövér nőket, néha, mint az ELLE 2011-ben, a címlapra teszik a feszes bőrű Tara Lynnt, hogy trendinek és felvilágosultnak tűnjenek, de amúgy mindig az ugyanaz dől belőlük: miniszoknyáról, tűsarkúról és leggingsről írnak benne úgy, mintha mindenkit érdekelne a divat, mintha ez norma lenne, mintha mindenkinek szexinek és nőiesnek kellene lennie valami ismeretlen szempontrendszer szerint, vagy mintha én is felvehetném az ilyen ruhákat, vagy bárki, mintha minden nő örökké ezen görcsölne, és kizárólag a teste által határozná meg magát.

A másik, a direktebb megnyilvánulása ennek, és erről fogok most írni, amikor egy férfi felkiált, imígyen: “te, tévé előtt kornyadozó dagadék, nem tudsz te semmit, én majd lefogyasztalak, újjászületsz, jó lesz!” Norbi ennek a leghíresebb, eléggé botrányos, ugyanakkor viszonylag kulturált példája, de Sasafitness és a LifeTilt fenegyerek, Benedek Bence is ebben utazik — utóbbi cég marketingese nem más, mint Oravecz Nóra –, mindkettő meglepő méretű rajongótáborral. Valamint a népszerű Átalakítunk! rovatok is e jelenséggel rokoníthatók a maguk infantilizáló, a nőket passzív bábként bemutató attitűdjével, akár dokumentált fogyókúráról, akár stílusreformról van szó.

(És van még egy hasonló: a férfi plasztikaisebész-sztárok, akik elegánsan, szoláriumozottan és lehengerlően magyaráznak zöldessápadt nők filctollas szaggatott vonallal bejelölt, kába teste fölött a life.hu videóin.)

És mindez jóval túl van a mindenkit igazodásra késztető divaton, ahhoz túlságosan sok elkeserítő üzenet jut el hozzánk, hogy milyennek tartanak minket, ha nem követjük az előírásokat. Valami büntetésjellege van ennek, interakció: aközött, aki meghatároz, aki méreget és változásra kényszerít, és aközött, aki a teste miatt görcsöl, azt macerálja, sanyargatja szüntelen, hogy: jó lesz már? És nem jó. (Kitűnő példája ennek a szőrtelenítés is, amelyet a cicim című bejegyzés alatt részletesen, múlhatatlan érdemű kommentekben tárgyaltunk.)

Ó, de könnyű és kényelmes ez a szerep: azé, aki bombanősít. A téma azért is aktuális, mert tegnapelőtt este öt kattintás jött egy tumbliról, amelyet azért ír, aki írja, hogy a LifeTilt hazugságait és arroganciáját leleplezze. Van neki Facebook-csoportja is (és tegnap el is árulta magát nálam a lopott fotójával és önlájkolásával). És ő vádolt meg azzal benneteket, hogy pont olyanok vagytok, mint a LifeTiltes arc rajongói, azt mondja:

Hát ezen megint jót röhögtem, ahogy egy marék megkeseredett nő hergeli egymást. Ide jut a világ. Komoly phd-t lehetne írni abból, ahogy az egyik oltja a másikat. Már látom a kivörösödött fejüket, ahogy ütik az asztalt. Nyomorúságos.

…komoly szociológiai átfedés van a hülye gyereket (ti. a Lifetiltes Bencét, akire a névtelen tumbli pöttyet irigynek tűnik) ajnározó fiatal csajok, meg a 35-40es évükre egyedül nyivákoló (volt) feleségeknek. Egyikből lesz a másik.

Az undorítóan gyáva fölényeskedésen és felületességen, valamint a raghibán ne akadjunk most fenn, vegyük inkább a fent említett, nők szorongásából és testéből élő guruk közös jellemzőit.

Az ilyen életmódcézár

• tévedhetetlen guruszerepet ölt magára, karizmatikusnak tűnik, személyi kultuszt teremt, az érzelmi elköteleződés a célja.
• Nála van a végső igazság: ha nem azt mondod, gondolod, amit ő, akkor áltatod magad, igazából te is vágysz a címlaplányok alakjára, és ezt addig ismételgeti, amíg azt nem gondolod te is, amit ő.
• Meglovagolva a divattrendet, az aktuális szépségeszményt, normának tekint egyfajta testalkatot: az a valamirevaló nő, a többi nem számít, azok kivétel nélkül boldogtalan, kanapén nassoló, baszatlan önigazolók. A különbséget a két típus (kettő van csak) között gyakran elképesztően sértő (szexista) szempontokkal és szavakkal hangsúlyozza. “A női szépség az egyik legjobb dolog a földön” — már amit ő annak tart, és úgy érti, hogy neki jó. (Aki a dolog szót kvázinévmási funkcióban sűrűn használja, jó ember nem lehet.)
• Mások valóságának megkérdőjelezése: “kövéren nem érezheted jól magad, nem igaz, hogy nem zavar.”
• A guru eszközként használja azokat, akiken segített: a fekete csuklyás isten az ő nagyobb dicsőségére felteszi például az előtte-utána fotókat, egy kicsit, én hogy fogalmazzak?, glamúrosra véve a figurát, hogy aztán a — tartós kapcsolatban élő — Imolát ribancozza le harminc kommentelő, valamint kaphatóságát, telefonszámát tudakolják a jóindulatú gratulálók is tréfásan.
• Heteronormatív és tárgyiasít: kiindulópontnak tekinti, hogy mindenkinek ennyire fontos a külseje, sőt, hogy ez a legfontosabb, ekörül, a férfiaknak való tetszés körül forog a nő egész lénye. Szemrebbenés nélkül turkál mások hájredői között és lelke bugyraiban, valami istenadta joggal.
• Természetesnek veszi, hogy az a szerencsétlen nő mindent megtenne a soványságért. Ha látja, hogy nem, akkor manipulatív, agresszív üzenetekkel igyekszik ezt a motivációt a nőben felkelteni, a többieket pedig kirekeszteni.
• Az inkompetenciaérzésre, az elismerés utáni sóvárgásra, a kitűnni vágyásra és a bűntudatra apellál.
• Aszimmetrikus viszonyt teremt: a nő, aki már mindent megpróbált, maga nem boldogul, csak az ő tanácsaival; őnála van a tudás; ő gusztálja a nő testét, az övét nem gusztálják. Az ő teste nem téma (Norbi hajdani fogyása is csak hitelesítő eszköz, belépő a klubba), hiszen ő tökéletes, és amúgy is férfi.
• Megmondja a tutit, közben leszámol a tévhitekkel: mindenki más hülye, csak pénzt akar, tudatosan vezeti félre a hozzá fordulókat, téved. A Zumba hülyeség, paleóval nem lehet fogyni, Norbi menjen a picsába.
• Az engedelmeseket megdicséri, a lojalitást díjazza.
• “Ez csak neked jó” trükk: “felőlem zabálhatod a krémeseidet, majd meglátod, milyen rusnya/boldogtalan/beteg leszel”.
• “Csak rajtad múlik”, “látod, megcsináltad” érzelmi jutalomfalat, ál-kompetencia, természetesen a guru irányítása alatt, és ez is neki hajt hírnevet.
• Laza, “szókimondó”, gyakran trágár stílus: e versenyben Sasa és Bence fej fej mellett halad, rajongóik ájultan tapsolnak, a keménykedés jól illik rebellis voltukhoz és az edzések keménységéhez. (Ezzel szemben a média plasztikaisebész-példányai édelegve popsiról beszélnek, és nagggyon kedvesek.)

Megihletett Dézsa: a női testre ez a fajta kommunikáció mint köztulajdonra tekint, amelyet véleményez, a központi normához igazít, megrendszabályoz. A jelenség neve body policing, illetve body shaming. A nőelnyomás ráteszi a kezét a nők kinézetére, ami többé nem magánügy, akkor sem, ha rengeteg időbe, energiába, pénzbe és szenvedésbe kerül, hogy olyanná váljék, amilyennek ők látni akarják, és jaj annak, akit ez nem érdekel (és ami a legtragikomikusabb az egészben: hogy ugyanők vagy a Nagy Minősítők egy másik csoportja a nagy változástól kezdve ledérnek és felszínesnek tartja a nőt).

A (tágabban értelmezett) habeas corpus jogelve van itt kétségbe vonva, a testi önrendelkezésé és méltóságé. Undorítóan méregetik és basztatják a nőket, a maguk gerjedelmére, gyönyörködésére használva a testüket, egy irányban: a férfi tekintete a nőn.

Hogy miért kell ilyeneket külön deklarálni, miért nem magától értetődő ez?:

a testem NEM köztulajdon. és mivel NEM köztulajdon, ezért nem a közösség dönt felőle, nincs a közösség ellenőrzése alatt, és mint ilyen, nem kell, hogy nyilvános vita tárgyát képezze.

De közben…

Én is sokat kárhoztatom azt az életmódot, a légkondicionált irodától garázsig terjedőt, fóliahegesztett dobozos futáros ebéddel, kekszes, mélyhűtöttpizzás hétköznapokkal, gépesített háztartással, önfelmentéssel, hamis önbizalommal, hogy ne fájjon: én jó vagyok így is. Nem, nem vagy jó.

Nem is tudom, mit mondjak erről, sokan tényleg nagyon belesüppedtek az anyaságba és a pénztelenségbe, a boldogtalanságba és a szénhidrátfüggésbe, általában véve nincs erő bennük, ezért is látom riadtan e guruk rajongói között néhány ismerősöm nevét, és e tekintélyszemélyek újra ugyanazt közvetítik: hogy ezek a nők bármilyen teljesítményre csak egy erőszakos férfi segítségével, aszimmetrikus viszonyban, függésben képesek, ez a férfi az, aki kirángatja őket a tespedésből. Maguktól, önállóan informálódva, szabadon és boldogan nem tudják megcsinálni.

Én nem állítom, hogy jó tohonyán és depressziósan élni. Nem, szeretnének ezek a nők is formásak és vonzóak lenni. Csak épp szerintem nem itt, a gurukra való csimpaszkodásban van a megoldás, hanem az általános megerősödésben. Hogy tudom, mit akarok, és nem hagyom, hogy belepofázzanak, meg hogy másoknak megfelelve változzam meg. Az említett tutimegmondós felemás viszony nem az erősödés irányába visz. Az erősödés itt nem kívánatos, nem lehet az, hiszen aki erős, nem fogja másvalaki normái szerint meghatározni a céljait, és másvalaki eszközeivel törekedni az elérésükre, ellenben kritikus lesz. Aki erős, nem bújik el az élete megoldatlanságai elől, nem fogja tagadni, hogy fontos neki az alakja is — ha fontos. Lehet, hogy nem fontos, de ez — ha az egészségromlás miatti társadalmi költségek összefüggéseibe most nem megyünk bele — az ő dolga, nem a testét gusztálgató közvéleményé.

De úgy tűnik, ez az erősödés nem általános, és tényleg sokaknak kell, kellhet valami kapaszkodó: információ, rendszer motiváció. Szóval nem tudom, mit mondjak.

Mindenekelőtt: nem tudom elfogadni, hogy a test, a külső ennyire fontos, hogy ennyire ez alapján dől el az identitás, hogy valaki jó alakú-e, hogy mit szólnak mások a testalkatához, hogy tetszik-e “a férfiaknak”. Én gyakran verem az asztalt, hogy igényesség, minden téren, de közben mindig mérlegelve, hogy mi mit ér meg. Az élet középpontjában álló, rögeszmévé váló önsanyargatást, heti sok többórás edzést nem ér meg a formás test sem, ez nem eltökéltség és céltudatosság, hanem a testképzavaros betegséghez hasonló, veszélyes, kiszolgáltatott állapot, amelynek foglyaként szálkás ugyan lehetsz, de durván romlik tőle az életminőséged. LifeTilt Bence nagyon kíméletlen edzéseket javasol mint egyedül hatásosakat, minden mást leszól, és aki tartósan ki van téve ennek az agymosásnak, annak folyamatosan emelkedik az ingerküszöbe, az elég! mércéje.

Egyébként meg én huszonkét éves voltam, és amikor tévésnek tanultam Kertész Zsuzsa tanfolyamán, lecsapott rám egy igazi bombázó, egy nálam idősebb, tetovált szájú, hosszú sörényű, szűk nadrágokban járó tünemény, egy híres énekes felesége, aki később egy zugcsatornán vezetett éjszakai műsort, majd szexuálpszichológus lett belőle, női magazinok szakértője. És félrevont, hogy én nagyon okos vagyok, meg szép a hajam, de most vagyok fiatal, éljem ki magam, és ha — sosem felejtem el ezt a megfogalmazást — a férfiak nagyobb százalékának akarok tetszeni, fogyjak le.

Akkor sem értettem, miért kellene mindenkinek ugyanolyan soványnak lenni, és miért gondolja, hogy nekem ez a célom, ebben utazom. Lehetnék mondjuk leszbikus, vagy az engem imádó barátom csodálatában fürödve lehetnének teljesen más céljaim és értékeim, építhetném magam, tanulhatnék, hogy kivételes irodalmár és jó tanár legyek — ezt tettem, egyébként, és volt szép szerelmem is –, és hagyhatna tökéletesen hidegen, hogy a többiek mit gondolnak a testemről. Mit tudja ő, nem is kérdezte, nekem mi a fontos! Ami felháborított a fölényes jótanácsában, az egyrészt ez a normatív “biztos te is erre vágysz” volt, az én integritásom és egyediségem semmibe vétele (bizony, az emberek nem egyformák!), másrészt a döbbenetes egyszerűsége és műveletlensége, amiről addigra már meggyőződhettem. El is küldtem a picsába.

Itt és most pedig úgy vagyok ezzel az egész testtémával, hogy mindenekelőtt mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy élek és egészséges vagyok — régi olvasóim tudják, miért és mihez képest. Most valami bizonyítványmagyarázásra számítasz, kedves kaján olvasóm, de nem ez jön.

Aztán, szeretem, ha jó nekem. Nem jó lihegve futni a busz után, nem jó, amikor a pilótakeksz kavarog a gyomorban, nem jó a kialvatlanság és a másnaposság, nem jó a reccsenő nadrág. Ma már tisztelem és szeretem a testem, ezért megadom, ami jó neki; kényelmes és jó minőségű ruhákat veszek, használom az izmaimat: sokat gyaloglok és biciklizem (futni is fogok újra), alszom, amennyit csak tudok, jó minőségű ételeket eszem — és nem kattogok azon, hogy mit szabad és mit nem. Az egész szerkezetet, testestül-lelkestül fontosnak tartom, ezért mérlegelek, hogy mire szeretnék időt fordítani, mi esik jól.

Nem szoktam telesírni a barátnői kört és a közösségi médiát, hogy jaj, le kéne fogyni, a testalkatom kritikáját is magánügynek tekintem, akárcsak a hitbeli meggyőződést. Nem is nagyon kérek tanácsot. Tudom, mi tesz jót a testemnek, simán léböjtölök és gyümölcskúrázom, már három gyerek mellett kezdtem el a tizenöt kilométereket futni. De soha, soha nem emelném ezt központi projektté, nem sanyargatnám magam önpusztító módon, valaki más útmutatásai szerint. Saját kútfőből megtettem tizennégy évesen, ismerem ezt is: egy hónapig négyszáz kalórián éltem, durván egészségtelen, nagyon visszaüt.

Én aztán nem áltatom magam, hogy nekem így — tél végén, az október vége óta tartó sportszünet után, haláltól bénultan — is jó. Viszont, épp abból az erőből táplálkozva, hogy nem mások véleményéhez igazodom, nem hagyom, hogy mások rossz érzéseket keltsenek bennem, állok le a csokival, vagy fogom a futócipőm, és nekivágok a hegynek, és akkor viszont nem hagyom abba, ugyanazzal a könyörtelenséggel futok a Budakeszi útig, amellyel ezek a guruk gyötrik a lefogyasztandókat, csak közben nem hagyom, hogy más diktáljon, nem helyeslek, tapsikolok ott a facebookon és nem olvasom a rossz magyarsággal megfogalmazott, nagyképű, trágár és vádló posztjaikat, hogy milyen egy önáltató, kanapén tévézve pizzázó szörny vagyok én, és hogy a női torna, az lófasz, és nem nézem a testüket professzionálisan használó, szilikonos fotómodellek és fitneszbajnokok irritáló fotóit. Ez, ahogy ők szólnak a nőkhöz, ugyanaz az elembertelenítő, lekezelő, manipulatív, szexista tempó, amiről ennek a blognak a nagyobb része szól.

Update 2015 februárjában: az angol nyelvű interneten ez is másképp van.

Olvassatok amerikai fitneszoldalakat, üdítően tiszteletteleik, nagyon korrekt információkat adnak, és a kommentek is más stílusúak:

http://muscleforlife.com

http://www.mercola.com

http://www.marksdailyapple.com

http://athlete.io

Vagy nagy túlsúlyt leadó sorstársak blogjait:

http://brookenotonadiet.com

http://www.priorfatgirl.com

http://ronisweigh.com

Deansdale mindenhol engem vizionál, ez megtisztel egyébként, de róla nagyon kínos képet mutat, mert én Xylan-Zsanettet felismertem harminc másodperc alatt az állítólagjából meg a feltűnő gyakoriságú T/3. igéiből, a rövid u-val írt kulturából, az egyszavas Sajnálom. mondataiból meg a fonák módon használatából. És hát engem tényleg nem lehet eltéveszteni, sokat gyúrok arra, hogy jellegzetes legyen a szókincs és a mondatszerkezet. Szóval, az antifeministák e zászlóshajója (nem jó, pont a hajók nőneműek) néhány hete azzal vádolt, hogy ott ólálkodom, és tetű módon széttrollkodtam a fütyizörej csetjét “az anonimitás rejtekén”, amitől be is zárták a nyilvános csetet. Egy kicsit súlyos a vád.

Túl azon, hogy én kizárólag a saját nevemen kommentelek, amikor nagy ritkán, még azt is szeretném megjegyezni, hogy mi nem vagyunk két tábor, és én nem állok velük harcban. De még a sportág sem ugyanaz: míg ők ökölvívnak, mi itt, hogy is mondjam, balalajkán játszunk. Kedves erre járók, a sokat emlegetett csakazolvassa nem vitablog és nem ideológia-propagálás: ide én a saját történeteimet írom meg, szépirodalmi-publicisztikai jelleggel, meg a megfigyelt rengeteg tendenciát, problémaérzékenyen és rendkívül derűsen, és meglepő figyelem közepette. Aki itt ideológiát keres, annak nagyon erőltetnie kell a sajátját, amelynek ellenségét minden bokorban gyanítja.

Most már mindenki idetalál, én afféle ördögi machinátorrá nőttem a szemükben, megtalálom Barok Eszternél is az aggodalmas kommentet (tán az ő lelke még megmenthető tőlem), és olyan e-maileket kapok, gyerekek, hogy csak nézek. Nagyra növesztettek, nem bírják elviselni más örömét és sikerét, zavarják őket a szavaim, és mivel ez a logikájuk, nyilván csak én lehetek, aki őket kispöcsűnek nevezte a cseten (nincs már fent, én sem olvastam). De még akinek világos, hogy én egy kicsit máshol tartok, az is azt írja: “ő sokkal kifinomultabban hazudik és csúsztat”. Ha cizelláltságomat még az oly igen gyanakvó fütyizörgetők is elismerik, akkor itt tényleg van valami.

Majd Xylan-Zsanett-noname is odavág, úgy könnyebb feldolgozni a kínos történteket: kikövetkezteti a saját blogján, hogy mivel én “csúnyán beszélek”, mégis én lehettem az a troll. Ez ám a Sherlock Holmes, hát nyilván, ha én ilyet leírok, hogy basszameg (annyira durvaaa!), akkor abból egyenesen következik, hogy én neveztem kispöcsűnek és pincelakásban élőnek a férfihang szerzőit. A stílus maga az ember. Ja és, mint azt a férfihangon a csetelő is írja, kiszáradt karók a kommentelők itt, nem kellenek senkinek, hát tudták ők rég, hogy innen fúj a szél (mindezt a bujaság alatti eredeti, xylanmentes kommentekből ókumlálták ki, és XylanZsanett mélyen egyetért, mármint rám tartja igaznak, nekem nincs rendben a szexualitásom, nem nézek face sittinget, amely megállapítás különösen ízléses egy három hónapja megözvegyült nővel kapcsolatban).

Mind az antifeminizmusnak nevezett jelenség, mind a férfias akusztika honlapja feletti csodálkozásunkon amúgy már januárban túlvoltunk, amikor is virtuális frigyben borult össze az engem szívtelenül kipellengérező, hungarista és hitvédő katolikus menyasszony a fütyizörejjel.

Van még egy vád, hogy én valakit, aki náluk szóba került, megfélemlítettem és zaklattam. Őszintén remélem, Deansdale, hogy nem a négyszeres jogsértést elkövető és minimális emberi együttérzést nem tanúsító, egyébként a blogomat hűségesen olvasó és csodáló Gilicze Bálintról beszélsz, hanem megint összekeversz valakivel. Ha viszont te az ilyesminek, amit ő tett ellenem, és amit, lám, le is szedetett igen hamar, drukkolsz, akkor nincs több kérdésem.

Száz szónak is egy a vége, az immár regisztrációhoz kötött csetjükön írja valaki:

Sok nőnél tapasztaltam, hogy kiépítettek maguknak egy fordított logikájú, fiktív univerzumot: a való élet túl rideg, ezért elrugaszkodva tőle valahol benn a fejemben/lelkemben megteremtek magamnak egy olyan nem létező világot, ahol én szép vagyok, okos, tehetséges, és természetesen mindenki engem csodál.
Mivel ez a kiindulási alap, amit igazságként, tényként kell kezelni, ezért minden más állítás, ami ettől eltérő eredményt mutat, értelemszerűen hamis.(És mindenki, aki ilyen állítást mond, az bánt engem, tehát ellenség, de ez most egy másik mellékszál.)
Ezzel egészen addig nincs gond, amíg ez a hamis rózsaszín világ nem kerül valamilyen fronton ütközésbe a valósággal. Általában az ilyen összeütközésekről megpróbálnak tudomást nem venni, viszont az összeütközés következményeit menthetetlenül megérzik, aminek következtében értetlenül és elkeseredve próbálják az eredmény miatt a világot – mi mást – hibáztatni.

Amikor ilyen általad leírt értelmetlen chat-háborúcskába keveredek egy ilyennel, azt szoktam mondani, hogy:
“Nézd, vitatkozhatunk arról, hogy hol vagy. Te mondhatod, hogy egy virágos réten szaladgálsz rózsaszín pónik és szivárványos pillangók közt, én meg hiába mondom, hogy valójában egy robogó vonaton vagy, aminek épp az ablakán hajolsz ki. Mivel ezek csak szavak, puszta tagadással patthelyzetet csinálhatsz a vitából. És ez egészen addig meddő szócséplés marad, amíg fel nem tűnik a távolban a vonatsínek mellett közeledő villanyoszlop.”

80 kilós nők definiálják át az emberi testalkatot leíró szavakat a saját javukra, és így lesz a normális nőből csontkollekció, a dagadtból nőiesen gömbölyded, a dagadt szó meg megy a kukába. Ebben a példában az álomviláguk arról szól, hogy dagadt nők a szépek, a normális nők szánalmasan néznek ki, a villanyoszlop pedig abban manifesztálódik, hogy ezek az érthetetlen férfiak juszt sem állnak szóba velük annak ellenére, hogy milyen gyönyörűen nőiesek az új nézeteik szerint.

Ez érdekes, nem?

Nem rólam van szó, mégis szeretnék írni erről, mert sok fontos összefüggésre világít rá ez a felvetés, az attitűdje, hangneme és tartalma is.

Itt most nem az a dolog veleje, hogy én vagy akárki vajon valóban nőiesnek tartja-e a nyolcvan kilós testet, de persze nem kerülhetem ki ezt sem: inkább az olvasóimnak tisztázom most, hogy én — aki, ha újra és továbbra is kétnaponta futok a végretavaszban, nemsokára elérem az egyáltalán nem annyit, semmi táblázatba nem foglalhatót, és akkor nagyon jól fogom érezni magam (bár már most is, különösen ha a testzsírszázalékom is a régi), de mindezt szigorúan magánügynek tartom, nem állok a társadalmi szabvány ellenőrzése alatt — soha nem állítottam, hogy a kövérség vagy a túlsúly nőies vagy akár csak elfogadható, és nem tartom a vékony vagy átlagos testalkatú nőket csontkollekciónak, csak az önostorozást, az örökös aggódást meg időigényes, görcsös szépülő projekteket tartom nagyon is aggasztónak, belső helyett külső vezérlésnek.

De nem ez itt a lényeg.

Itt egyszerűen arról van szó, hogy

1. ez a pillangós nő nem tetszik a csetelőnek, nem tartja szépnek, okosnak, tehetségesnek (illetve megvonná tőle azt a jogot, hogy ő így érezze magát);

2. valamiért azt hiszi, neki feladata és kompetenciája helyrerakni a nőt.

De mi dolga vele? És általában is: miért akarják kijavítani piros tollal mások valóságát? De komolyan, társadalmilag. Ha valaki szerez egy mainstreammel szemben álló öntudatot, biztonságérzetet, az miért fáj ennyire másoknak?

Lehet, hogy a kiindulópont nem igaz? Lehet, hogy sok nőnek nem is büntetés az, ha nem áll szóba vele egyetlen férfi sem, lehet, hogy csak néhány efféle kinyilatkoztató hajlamú férfi szeretné, ha büntetés lenne ez, miközben a nő egyéni preferenciája például az, hogy inkább jól érzi magát, nem kell neki ezen az áron, az örökös megfelelési kényszer árán sem flört, sem párkapcsolat? Vagy hogy éppen ilyen mindent jobban tudó és uniformizáló hajlamú férfi nem kell. Lehet, hogy ti ettől lesztek ennyire agresszívek, hogy nem kelletek, vagy hogy egyre több olyan nőt láttok, akit nem lehet a férfiaknak való tetszés drótján rángatni? Ez valóban fenyegető. A csetidézetben ott a válasz: ez az az attitűd, ami nem kell, ezért nem kell, és ez, hogy nem kell, egyáltalán nem villanyoszlop.

Nem csodálkoznék rajta, ha így állna a dolog, és azon sem, hogy titeket ez dühít, ezért jöttök azonnal a degradáló szövegekkel, amelyekkel az ilyen nőket kirekesztitek a valamirevalók köréből, és sarokban senyvedőnek láttatjátok őket.

És, de ez már a beláthatatlanul valószerűtlen eshetőségek körébe tartozik, még az is lehet, hogy a nyolcvankilósok és szőrös lábúak is tetszenek valakinek (és nem, nem is csak azoknak, akik szerint a külső másodlagos)?

Lehet, uramisten, lehet, hogy az emberek különbözőek?

Ami engem illet, a női szépségről ezt meg ezt gondolom. Már megírtam, hogy tünetnek tartom a vigaszevést, és hogy mi magunk nem adhatjuk annál alább, mint hogy szívesen nézzünk a tükörbe, csak éppen ezt én például nem az átszexualizált kontroll alatt, magamat a fröccsöntött (de még a sorja is megkarcol) nőkhöz viszonyítva szeretném elérni. Az is felvetődik itt, hogy akikre a fiúk a cerkákat rántják, a fehérneműmodell-alkatok meg a fitneszlédik nagyon durván egészségtelen, önkárosító módon érik el és tartják fent azt a testalkatot, és az egész életüket ennek szentelik. Nekem azonban, és a nőtársak kilencvenkilenc százalék feletti zömének, akiknek nem munkaeszköz a teste, nemhogy ez a vékonyság, de a tágan vett jólkinézés sem állhat életünk középpontjában. S ha jól nézek is ki, egészen biztosan nem vadidegen férfiak, vagy általában “a férfiak” kedvéért csillogok — mi dolgom velük? Ezek az “a férfiak” nem is léteznek, ami ilyen tömbszerűen létezik, az a hatalom, az ítélet, a betonfal,amitől épphogy szürke lesz az arc és görnyedt a hát. Hát megőrültem én, én provokáljam a tekinteteket a soha véget nem érő szépítkezős feladatsorban araszolgatva, hogy na, ugye, jó vagyok már így NEKTEK, és szenvedjek a választól, avagy rám csöppenjen a nyálatok? Én vegyem bóknak a megjegyzéseket és próbálkozásokat, avagy forgolódjak álmatlanul, mert nektek nem tetszem? Nem veszem, nem teszem, nyugodtan szeretnék létezni, nem ebben a függésben és reménykedésben, és különösen ha megnézem, kik tetszenek nektek, mondjuk internetes szavazásokon vagy jónő-fotóoldalakon, ezt a csücsörítő, kényelmetlen, műszálas, csak nektek kényelmes víziót, a Jó Nőét — nem, nem szeretnék olyan lenni.

Bennem nincs ilyen görcs, és nem is volt, nekem a futás is öröm, meg az evés is, és ha véletlenül jól nézek ki, az sem úgy általában a férfinem tetszésére van. Ez a helyzet.

Láthatólag megingathatatlan ez a képzet, hogy “a nőnek”, akit ők definiálnak, “a férfira”, akit szintén ők definiálnak, van szüksége. De amíg így állnak hozzám, addig én inkább elvagyok egyedül, vagy a ritka kivételekkel, mert nekem ez nem jó, nekem ez a viszony nem tetszik, és gyanítom, hogy másoknak is inkább eltűrt kényszer. A szerelem megtörténik úgyis, a többiek meg hagyjanak békén, a társadalomnak annyi az illetékessége az én testemmel kapcsolatban, hogy nem rohad a fogam, nem szaglok és le tudok ülni bőven egy darab buszülésre. A többi magánügy, ilyen egyszerű. Ó, nem, ez a gyönyörű társasjáték, ez nem életöröm, ez nem incselkedés, nem az élet sava-borsa, nem természetes meg evolúciós, hanem teher és korlát. Nem kérem. Erre válasz, hogy nem kérünk belőletek, hát nem értitek? Nem akarom, hogy beszólogassanak, hogy a teljesítményem helyett a mellemről beszéljenek, hogy a hatalmát úgy érzékeltesse az igazgató úr, hogy  csinosnak nevez, miközben én ezt nem tehetem vele, s hogy attól érezzem magam rosszul, ha már négy napja nem mondta ezt nekem senki. Hogy félismerősök meg netes kukkolók vizslatják, fotóimat feltúrva, amikor vitázunk, hogy akarnának-e engem, megfelelek-e nekik, és mindezt az érveimre válaszul, tökéletesen irrelevánsan, ahogy tették karácsonykor Török Monika blogján (más nincs fent) (azt mondja: “nem állnék le veled. Más a szépségről alkotott fogalmam”).

A racionális, lényeglátó férfiérvelés, úgy van.

Nem az a dolgunk, hogy jól nézzünk ki, ez mint korlátozó elvárás nagyon is hatalomszagú, és nagyon nagy kőbunkó ezzel jönni folyton a nőknek, hogy neked azért nincs igazad, mert csúnya vagy és szánalmas, és biztos csak önigazolsz, meg hogy te nem érezheted jól magad, az csak rózsaszín lét, én megmondom neked, mi a valóság. Hogy mi a valóság, azt egyedül az tudja, akié, és ha az illető, tegyük fel, hazug illúziókban ringatja magát, avagy paranoid, annak a következményeit is ő viseli. Senki sem magyarázhatja el neki, hogy az ő valósága nem az, senki nincs ilyen metavalóság birtokában, nem létezik olyan “objektív” változat, amelyre férfiként van szem, de az a szegény csacsi nő nem látja. Noha gazdag hagyománya van annak, hogy a férfiak birtokolják az igazi valóságot, és akkor ezzel szemben létezik egy irracionális, zavaró női ellenvalóság, az igazi valóság birtokosai pedig nyomják a nőkre a magukét, és a nők is interiorizálják ezt — na, ezt lenne már jó felhagyni, az aszimmetrián kívül még azért is, mert nem is annyira társadalmi csoportoknak van közös valóságuk, mint inkább egyéneknek.

De a leginkább azért, hogy ne kacagjanak ki benneteket.

Ugye, jó lenne, ha csak a csetelőnek tetsző, vékony nők éreznék jól magukat — amellett, hogy szóba is állnának tömegesen vele –, az ilyen pillangós, hazudós nők meg sírnának egy sarokban, munkaképtelenek lennének a bánattól, antidepresszánst szednének? Milyen szép, kerek világ volna az. Megkapnák a büntetésüket azért, mert nem olyanok, mint amilyennek ti, férfiak előírjátok őket. Társadalmi igazságszolgáltatás a rátok ruházott hatalomnál fogva. Az általános szépségen és nőiségen kívül ne merészkedjen senki, a nő legyen ilyen, olyan meg amolyan, mert tinektek az a kényelmes, az emilyen nők meg húzzák le magukat a klotyón, minden más, mint ami nektek jól jön, hiba, hiszti, irracionális, és a hibákat, mint az Borisz mondja, ki kell javítani. Ne tartsa senki más se szépnek őket, és főleg ők ne önmagukat, hát hová jut a világ. Egy a norma, egy az Isten.

Azt mondja Deansdale:

Sok ember (…) nem látja a határvonalat aközött, hogy meg akarsz változtatni valakit mert határozott elképzelésed van arról, hogy neked hogy lenne kényelmesebb az ő személyisége, vagy hogy segítő kezet nyújtasz a saját fejlődésében. A feltétel nélküli elfogadás nem igazán pozitív dolog, mert valójában nem árt az ha az ember noszogatva van a személyiségfejlődés terén, és ha időnként segít neki valaki felismerni azokat a saját hibáit, amit esetleg “belülről” nem lát. Én felelősséget érzek a szeretteim irányában arra, hogy időnként szembesítsem őket azzal amiket a hibáiknak látok :) Ha nem tenném, velük tolnék ki, mert lehet hogy évekig fognak még attól a hibától szenvedni amit a segítségemmel 5 perc alatt megoldhattak volna. Persze ehhez arra van szükség, hogy kordában tartsam az egómat és ne a saját elképzeléseimet akarjam rájuk erőltetni, hanem a saját problémáikra találjak rájuk szabott megoldást.

Élmény lehet ilyen karakterű családtaggal élni. Nyaralni, gyereket vállalni, anyóshoz menni ebédre, olykor összezuhanni, mást akarni, mint ő, mert ő mindig ott lesz, hogy megmondja, mi a hiba mibennünk. Tehát még csak nem is azt mondja, hogy mondjuk “drágám, nekem kellemetlen, ha ennyire horkolsz”, hanem azzal jön, hogy “csak a te érdekedben, mert én tudom, mi a jó neked”. Itt tépelődöm, de tényleg órák óta, hogy vajon neki is rámutatnak-e ekképpen a hibáira, vagy olyankor kiderül, hogy de hiszen ő a racionális, ő tudja jobban a másikat is és önmagát is. Nos, ez pontosan az, ami miatt elmenekültünk a szüleinktől, és ebből nem kérünk, úgyhogy talán jobb is, ha nem kellünk “a férfiaknak”, meg aztán valahogy mindig akad másvalaki, aki viszont minekünk kell.

Hopp, a racionalitásról de jó idézet Dézsánál, pont ma:

“Ha egy nő látni akarja egy férfi igazi természetét, csak nemet kell neki mondania.”  Bev Jo

És akkor majd meglátod, hogy valójában a férfiak az irracionálisak és hiper-érzelmesek…

És hogy vajon cseten hogyan derül ki ez a nyolcvan kiló???

A lényeg az egész eredeti állításban nem a tartalom, tehát hogy az a valóban nő szép és tehetséges-e (ki szerint?), hanem hogy miért gondolja, hogy ezt megítélheti. Hogy más jó érzését miért kell mindig megkérdőjelezni, körüljárkálni.

Ja és a másik, mert ezt például sokan mo ndják nekem gúnyosan, hogy okos, tehetséges vagyok, és természetesen mindenki engem csodál, a többieket meg ellenségnek tekintem. Ez máskor is felmerült, benne lesz a készülő GYIK-ben is, hogy aki nem tapsol nekem, azt én elüldözöm. Érdekes, komolyan. Hát miért nem pofonokért szaladgálok, miért nem akarok tőlük tanulni, velük vitázni, akik megvetnek és nem látják meg bennem a jót! Hiszen olyan értően, érzékenyen közelítettek, jó, hát egy kicsit nem bírják elviselni, hogy jól érzem magam és sikerem van meg terveim, és móresre tanítanának, de hát nem bírom elviselni a Valóságot, azt a vonatosat? Minimális lélektani logikával vajon mi lehet a teljesen természetes emberi reakció ebben a helyzetben, mint hogy ha főmunkaidőben írok, ha ez jó nekem, és hiszek benne és rengetegen olvasnak, akkor örülök, és elhiszem azoknak, akik mondják, hogy ez jó. Próbáljátok ki, felszabadító érzés! Azért csinálom ezt az egészet, hogy valakinek jó legyen, aki magára ismer benne, akit elszórakoztat, akinek jelent valamit. És nem annak hiszek (hát őrület), aki eleve rosszindulatúan, irigyen, az ellentétesnek vélt ideológiáját ideerőltetni jött, meg az én szememet felnyitni, miközben egy összetett mondatot nem tud leírni. Érthetetlen.

Na, megyek, meghúzom a húrokat.

Refrénszerűen tért vissza a blogszületésnap utáni kommentekben, hogy mennyi szép nő volt. Bizony, jó csajok vagyunk, átlagosan, mint nívó és világkép, és egyenként is, ez nem vitás, de ugyan, ez a szempont pont minekünk miért ennyire fontos? Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy magatok is meglepődtetek, hogy nem föld alá való, nyálkásan tekergő giliszták jöttek el múlt szombaton?

Mit mondunk ezzel? Mi tetszik nekünk magunkban, és mi lenne, ha csúnyák volnánk?

Szép lány, mondogatjuk tömör elismerésként, ha megismertünk egy ilyet. Még értelmes ismerőseim is, a homlok megett (ez Faludy-idézet) lakó tartalmak barátai, joviális, idős, családos intellektuellek is el-elpöttyentenek egy ilyet. S nem is azért, mert engem sosem erről emlegettek — a homlokodat előbb nézi meg az ember, mint a melledet, pedig az se semmi –, de ez nekem mindig beakadt. Most is beakad, hogy már nem irigylek senkit. Hogy van ez, hogy egy nőnek attribútuma szépsége, elvakít minden mást, ki se látszik az ember alóla?

Úgy érti a kedélyes vénülő értelmiségi, hogy ilyen se jutna már nekem? A jó nő mint vagyon, státusszimbólum, az identitás alapköve.

És persze mindig a lány legyen a szép. A barátnőid között nincs egy szép se! — ezt vágta a fejemhez egykori élettársam. A vád tartalmán azóta is el-eltűnődöm. Ugyan, ha akad köztük olyan, aki szerinte is szépség, akkor mi lett volna? Az én kínjaimat szaporította volna ezzel, megint csak, az lett volna.

Érdem-e a szépség? Úgy látszik, igen: aki szép, azt mindenki megjegyzi, egyben gyanakodva is méregeti. A szépség gyönyörködtet, elbűvöl engem is, ha én rajzolhatnám a világot, csupa szép bőrű, arányos, sima arcú lény szaladgálna benne, formás vádlival, intelligens kézfejjel. Sehol nem volna kólásüveg-termet, csapott váll, bojlertest és hájas női hát. Aki szép, arról feltételezzük, hogy nem frusztrált, nem kompenzál, magabiztos, és ebből egy nagyobb dózis társadalmilag igencsak elkelne. A szép példányokon oly gyakran tapasztalható nárcisztikus gőgöt viszont nem kérjük.

Ugyanakkor ketrec is a szépség, mert kötelez, mert a szépek külsejét mindenki megnézi, viszonyítja a korábbi állapothoz. A szépekről kéjjel mondogatják: hogy meghízott, milyen lepukkant! Aki volt már nagyon szép, nem engedheti meg súlyos hitelromlás nélkül, hogy szétcsússzon, ápolatlan legyen.

Szépségről még:

hidd el, szép vagy!

nekünk nem kell

szétplasztikázott sztárok

te is lehetsz bombanő

a nyolcvankilós nőkről

Persze senki annyit nem sanyargatja magát, mint a szépek, például a fotómodellek vagy színésznők, egyrészt a múló évek és a romboló szokások nyomain elszörnyedve, másrészt mert a szépség mércéje, a testkép, az nem valami abszolútum, hanem nagyon is változékony. És nem csak kultúránként meg koronként is, hanem egyénenként és az egyes ember korszakaiban is, ráadásul durván manipulálható.

Én például mindenkit kövérnek látok — igen, magamat is, képzelhetitek, micsoda szenvedés az életem –, a soványakat is, és egyre inkább. Elemi reflexem, hogy a hibákat keresem annak a testén, akivel szemben állok. Ez hihetetlenül elválaszt az emberektől, valamint mindenestül képtelenné tesz az egyéjszakás szexre, legalábbis józanul (inni meg nemigen iszom). Tanulmányozom a beszélgetőpartnerem, diákom, kollégám, a művész úr bőrét, fejformáját, testmagasságát, a fülkagyló formáját, a szemhéjat, a tokát, az ajkakat, a hasat, derekat, mellet, feneket, vádlit, nagylábujjat és kezet; a mellszőrzetet és az ádámcsutkát, a férfilábnak pedig nincs kifogása, amely megáll előttem; a mitesszereket és az anyajegyeket különös, önkínzó buzgalommal (jut eszembe, jó lenne egy nyári találkozó, akartok velem strandra jönni?), és nem tetszik, jaj, nem, bajom van vele, mindig csak bajom, ontológiai eredetű. Ítéletek tolulnak az agyamba, még a gondolat előtt, mintha ránctalanítókrémnek válogatnék reklámtestet. Mindenkiét tanulmányozom, a szépekét is. Majdnem annyira, mint mások helyesírását. Az ő dolga, persze. A véleményem meg az enyém.

ugyanakkor mindannyiunk fejében feljavított kép él önmagunkról — hogy lehet nekem EKKORA a könyököm? a napszemüvegem bőre viszont milyen feszes!

Ezt az önkéntelen, kíméletlen gyanakvást a test mint olyan iránt, amely a bátyámék mércéin és az én önértéktelenség-parámon nyugszik, kizárólag az oldja, ha szeretem az illetőt, közelről, nagyon, régóta. Az viszont biztosan. Akkor a szépet keresem, vadászom benne, örülök minden részletének. Csak az által vagyok a látványában otthon, hogy ő én lettem. Hogy a gyanakvás oldható, megnyugtat: mégsem vagyok Frankenstein. Meg aztán, ja, tényleg, jut is eszembe, én toleráns volnék: a mások méregetésének iszonyatos kényszerét farigcsálja a demokratikus, elfogadó beállítódás, de az már a második reakcióm. Szörnyű, tudom. (Egy éve még simán írhattam és írtam is ilyeneket, ma már meggondolom, és feszültség közepette írom le, hát mit gondolnak az én drága olvasóim, magas pártfogóim — emlékeztek erre? ez a dilemma most –, ki mindenkinek fájhat most ez, valamint hogy mi lehet ez ügyben a feminista álláspont, és mit érez vajon törzsolvasóm, a féllábú karmester…?!)

Az is van még, amikor a teljesítménye lenyűgöz, akkor nincs kérdés. Így látom például egészen gyönyörűségesnek Ferenczi Györgyöt, ezer köszönet devorah_levnek, hogy linkelte (figyeljük meg 3:26–33 között, mit jelent a fogalom: örömzene), a sorsom dőlt el általa, hát búbánatos karfiollevesekről meg zaraleárazásról írnék nélküle. A karfiol jó motívum, megtartom. Zsenik könnyű prédája vagyok, ez az ábra röviden. Életkor, himlőhely nem számít, de nekem igazi zseni legyen, és én bukkanjak rá.

Na, itt valami bejegyzés íródik közben, szóval, minek a tükre vajon a szépség? A nemes, nobilis férfi ismérve nem csak a származása, vagyona, erkölcsi tartása, hanem, és főleg, a daliás termete és a karakteres arcéle, s ha ez feltétele is volt az érvényesülésnek, hát nem csodálom. Pedig akkor egy könnyű himlő, egy szteroidmentes ekcéma, egy betöltött harmincötödik év elég volt, hogy vége legyen a szépségnek. A csúnyák a kor hátsó sufnijában sínylődtek, nem voltak ilyen öntudatos plus size modellek, meg “én kövéren vagyok tökéletes” mozgalmak. Ma már mindent lehet ebben a nagy liberalizmusban, ma már a csúfnak sem kell szégyenkeznie, hogy dögölne meg. A görögök és az újkori klasszicizmus, valamint, mi tagadás, a nácik valami egész komolyan gondolták, hogy harmónia kívül-belül, ép testben ép lélek, és utóbbiak igen agresszívan azt is, hogy szaporítsuk a szépeket újklasszicista szobrok mellett, Wagner-kísérettel tenyésztőállomsokon, ezt persze Hrabalnál olvastuk, és vesszen, aki torz — bizony, a klasszika nagyjai eléggé hátrahőkölnének Stephen Hawkinstól meg Zámbó Jimmytől.

Az az egykor elterjedt hiedelem is megbukott, hogy a szépség tulajdonképpen az épség, a testi és szellemi egészség, s ép testben okvetlenül ép lélek lakik. Ha ez így volna, akkor labdarugóbajnokaink vezethetnék az emberiséget. De nincs így. A púpos Leopardinak, a sánta Byronnak, a nyavalyatörős Dosztojevszkijnek, az iszákos Poe-nak, a rögeszmés Tolsztojnak, az idegbajos Nietzschének, az asztmás Proustnak mégis többet köszönhetünk, mint nekik.

Nem ezt az idézetet kerestem, de nem rossz ez sem. Egy tárcájában írja ezzel szemben Kosztolányi, és, mint annyiszor, a szép emberek gőgjével, hogy elborzasztja a rútság, hát hogy lehet, hogy ez a jelenség ebben a modern korban még nem tűnt el teljesen, kvázi: a haladás nem számolta még fel (!), és melankolikusan teszi hozzá: úgy látszik, valami végzetes vonzerő, a természet mégis gondoskodik arról a rútak egymáshoz való vonzódása révén, hogy az elálló fülek, lapos orrok, vizenyős szemek se haljanak ki e szomorú sárgolyóról (vagy valami ilyesmi, aki megtalálja, elhívom gorgonzolás diófagylaltra a Csaba utcába). Ez a gondolat ma már egyértelműen szociáldarwinistának hat: vesszen a rút, a gyenge, a beteges, és nem stimmel az sem, hogy a májsztró elsősorban örökletes, megváltoztathatatlan állapotnak, születési adottságnak tartja a vonzó testet. (Az a sok szép amerikai a tévé előtt, a snackjeikkel!)

Nem mintha az embereket igazságosan ítélnénk meg, de tegyük fel azt a kérdést is: teljesítmény-e a szépség, tehát morális értelemben van-e mit rajta díjazni, tetszik-e valóban érdek nélkül. A fiatalkori arcvonások, a testmagasság, az egészséges test arányai, a haj eredeti minősége nyilván születés dolga, ekképpen érdem nem lehet, de hogy valaki ápolja a bőrét, nem rest elmenni tornázni, gonddal öltözködik, figyel a hajára, nem iszik és nem dohányzik — mindez értékrend, idő és energia kérdése, és aki ilyesmivel foglalkozik, netán fő tevékenységként izzadja ki magából, az szokott érezni valamiféle erkölcsi fölényt azokkal szemben, akik nem veszik a fáradságot (t nélkül). Aki szép, azt szokta érezni, hogy ez valami őrületes teljesítménye neki, aki meg őt nézi, az bizonyos benne, méltatlanul van az a másik az isten tenyerén. El kellene döntenem, kicsivel vagy naggyal írom-e.

A legtöbben biztonsággal mozgunk a se nem szép, se nem csúnya széles tartományában, és ha éppen szerelmesek vagyunk, meg boldogak, vagy felvitte az isten a dolgunkat, és rendszeresen kilenc órát alhatunk, vagy eljutunk kozmetikushoz meg menő ruhákért, akkor kifejezetten szépek vagyunk, igen. Hát ha még akad ehhez egy másik szempár, egy tükör, akinek az, hogy szép vagyok, nem a csajozós szövege, hanem transzcendencia. Egymás testében otthon lenni, az nagyjából az élet értelme. S akkor nem számít, hogy ötvenegy kilóvá ette a leukémia azt a testet.

És végül a rajongóknak:

Örkény István: GONDOLATOK A PINCÉBEN

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.

Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.

Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.

— Cicus! — szólt oda a falábú házmesterkislány. — Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?

Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.

Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány — őt nézték cicának — meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.

Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sőt — mert ilyen telhetetlenek vagyunk! — mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmester-kislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.

J. A-nak

Ez blaszfémia? Nem, ez nem blaszfémia, ez allúzió és szövegtípusok, korok, műfajok, témák közti jóleső feszültség.

Ez az én testem, és már marad is. Lássuk, mire megyünk ketten. Írtam a szégyeneiről:

kiált a testem

nő vagyok, vagy mi

a hét főbűn: torkosság,

a vágyairól:

a hét főbűn: bujaság

és külön a cicimről.

Arról, hogyan sanyargattam. Sokat sanyargattam, mert nem szerettem, nem láttam, nem beszéltem vele. Semmit sem szerettem magamban, és mások sem szerették eléggé, néha, kicsit. Egzisztenciális szégyen volt. Mindenkit szépnek láttam, csak magamat nem. Később majdnem mindenkit csúnyának, magamat is. Provokáltam, létezik-e, a kiserkedő vérig.

Ez az én testem, ó, jaj, ezt most óvom, dédelgetem, etetem, és ő hálás. Nem nézegetem már, milyen. De azért egyre olyanabb. Nem harcolok vele, nem nyomom vissza, és ő előbújik egyszer csak, megmutatkozik, és lám, nem is egy rém. Alvást kap, sokat. Nagyon finom mandulaőrleményt kap, hogy sima legyen. Pedikűröst kap. Luxusfodrászt is kap, meg olívaolajat. Szaunát. Nappali és éjszakai krémet kap, meg szemránckrémet külön. Borotvát nem kap, csipeszt kap. Kap főleg állati zsírokat, francia roquefortot és selyemből készült joghurtot, és kap minimalista fehérneműt és benettont, narancssárga sarut, és lehet neki kettő ballonkabátja is.

És hasítja a hegyet, és most, hogy belefér János nadrágjaiba, most megnyugodott.

Na, milyen, mégis.

Mindenekelőtt meghökkentően egészséges: negyedik, békén hagyott gyerek vagyok, és az a gyerek tizenhét fokban nőtt fel, nem fázott sose, térdzokniban ment iskolába télvíz idején, és gyerekorvos anyja rendelőjében ovi után, míg a recepteket pecsételte, mindenen átesett, mindennel találkozott. Semmi allergia, semmi érzékenység, megfázás, fogbaj, fejfájás, székrekedés, ekcéma, csonttörés, ficam, vérszegénység, kórház, szúrt, lőtt seb, nemi erőszak, de semmi, és nem is aggódott soha senki érte. Almába harsan így a fog.

A pajzsmirigye, egyedül, az túlzásba esett, fékezhetetlen: szívdobogás, sose fázás, hihetetlen gyors emésztés, agyműködés, éberség, nulla reakcióidő, étvágy, hosszútávfutás. Drogom, menedzserem, impresszárióm, pajzsmirigyem, te! Mindent látok tőle, azt is, ami a szekrényben van. Ha megbántok valakit, ami gyakran megesik (mert nem ért, mert túl sokat mondok), mindig azt mondom, nem én voltam, hanem a pajzsmirigyem.

És egyszer, hogy gyereke lehessen, ék alakban csonkolták túlburjánzó tüszőit tartalmazó petefészkeit. Én voltam szerintem az utolsó, akit így megműtöttek. Rémülten nézem máig a heget.

Na de ennyi. Anyaga carrarai márvány, nem én mondtam (“Rodein, a híres holland festő”, így írta, jólesett azért, egy Parti Nagy Lajos). Nem törékeny, nem, ilyen igáslószerű, de néha cirkuszban is fellép. Nekem a kézfejem nagy és széles, az ujjaim, a lábamon is, meghökkentően hosszúak, a körömágyam meg a manikűrös szerint fotóra kívánkozik. A lábamon meg mindez alig 38-as méretben, 170 centihez és akkora (gömbölyű!) nagylábujjal, mint egy jetié. Vastag csukló, boka, széles lábfej, magas rüszt, díjbirkózó vádli, durván biciklis comb, minden. Inkább nagy, elég nagy, igen, jobb napokon százhetven centi is megvan. Szőre pihe. Ír haj és bőr: színe nem carrarai márvány. Anyajegy alig, szeplő összefüggő tengerben, fehérnek mutatja magát, váratlanul lebarnul mégis. Hálás vagyok a balettosan egyenes hátamért, mindazért, ami gömbölyű rajta, a hajamért, a bőrömért, az orromért, a körmöm formájáért s hogy derekam legháromgyerekesebb koromban is volt. Meghat, hogy mire képes, mit bír: megfoganni, szülni, futni, háton hordozni, haldoklót emelni.

A többi, az persze nehéz. De az enyém akkor is, nem másokét nézem már, a magamét sem nézem. Vagyok benne, békejobbot nyújt. De miért kell ehhez harminchét évesnek lenni?

Írjatok a testetekről.

Egy teljesen ártatlan, “jé, mik vannak-típusú”, érdekességként tálalt litográfiasorozatra:

http://maria.blog.hu/2013/08/24/mire_buktak_a_pasik_50_eve (sajnos, időközben eltűnt a poszt, a lényeg, hogy kövérkés nők voltak ábrázolva erotikusan és viccesen, pl. összevetve egy liszteszsákkal)

a fütyizörejen sikerült ezt a fölényes, vádaskodó felháborodást produkálni:

http://www.ferfihang.hu/2013/08/25/juszt-is-a-dagadt-nok/

Erre reagálok, a ti írjátok: aktuális oldalon már idéztem.

Egyébként ezügyben kétfélét mondanak a férfiak, ez is egy tipikus álláspont:

http://www.flo.hu/hirek/eszveszejto-pocakok

— és nekem nem tetszik egyik sem. Hogy miért?

Rendkívül aggasztónak tartom, ha valaki, mint a két írás szerzője, ennyire magától értetődően azt gondolja, hogy joga van nők külsejét, testrészeit degradáló, sértő vagy akár csak mustrálgató, felmérő szavakkal jellemezni a nyilvános térben. A szerelméét, az exeiét, az ismerőseiét, celebekét, konkrét nőkét vagy “A” nőkét általában, a probléma ugyanaz. Sőt, igazából a bókkal, a mustrálgatással, az elismerő csettintéssel is baj van, leszámítva életünk legintimebb viszonylatait, ahol ez jóleső és kölcsönösen történhet. Problematikus, hogy az értékítéletet nekünk meg kell hallgatnunk, sőt, örülnünk neki, látni benne, hogy de hát tetszünk neki, jóindulatúan mondja, nem azért, hogy bántson (talán csak hogy közeledjen) (akaratunk ellenére), úgy, hogy közben nőként nekünk semmilyen megosztandó véleményünk nincs a másikról, nem is néztük a külsejét, de ha néztük is, nem tartjuk szükségesnek, hogy a tudomására hozzuk a véleményünket. Vajon miért? Ezek kulturális mintázatok, amelyeket az emberek automatikusan követnek, önkéntelenül is pontosan tudja mindenki, mit mondhat férfiként és mit nőként, és legfőbb ideje lenne ezt átgondolni és felszámolni. Nem az a bajom, amit mondotok, hanem az, hogy honnan mondjátok.

Ez a mindent látó, osztályozó magatartás, hogy rajtunk a szemetek, és ahhoz képest kell meghatározni magunkat, ez zavar engem. Ez pont a sertéscomb gusztálgatása: szép sovány-e. Akit valóban tisztelsz, azzal nem csinálsz ilyet, ez, a fintorgás és a bók is mindig lefelé történik: a belga királynőnek sem mondod, hogy de csinos. Egyszerűen a felmérő tekintettel van a baj, az osztályozási hajlandósággal, nem azzal, hogy ki melyik csoportba kerül. Hogy az ítélet mögött az áll, hogy automatikusan, át soha nem gondolva feltételezitek: nekünk az ítéletetek számít, ez számít a legjobban, ez határoz meg minket, és ti majd jól megmondjátok. Hát nem.

A tekintettel van a baj tehát, amely mindent tud, mindent megítél, amely nem képes azzal mit kezdeni, ha valaki jól érzi magát a testében, a tekintetektől függetlenül, és amely olyan sűrűn keresztezi az utunkat, hogy csak úgy lehet rá reagálni, az integritásunkat megóvni, ha az ember kognitív viselkedésterápiával leszoktatja róla magát, hogy ez zavarja, illetve teljesen elzárkózik az érintkezéstől, nem néz oda.

A nők is nézik a nőket, igen, és amikor így nézik, az övék is ez a férfitekintet pont, mert nem a maguk kedvére nézik, hanem a férfiak tetszése szerint, kvázi kerítőnőként, és azzal is baj van.

Azt meg gyerekesnek tartom, hogy a fenti cikkek írói úgy tesznek, mintha a nők vagy a kövér nők egyetlen törekvése lenne, hogy az ítélkezőknek megfeleljenek, és elkeljenek végre a piacon.

Ez a beszédmód — általában az interneten és a férfihang cikkében különösen — afféle apartheid lett. Igen, jól látjátok a szót. Az, hogy megsimogatjátok a nektek tetsző nőket, ugyanabban a keretben zajlik, mint a nektek nem tetsző nők kigúnyolása, a parancsolgatás, hogy mars edzeni, ne verjék át magukat, fogyjanak le. Az egészet, ahogy ez a cikk megíródott a fütyizörejen, és ahogy ez a beszédmód működni tud, ugyanaz a logika működteti: a férfifölény. Elfoglaltátok az ítélőszéket, és ennek jogát mintha Istentől eredeztetnétek.

Kis válogatás a kommentekből:

Én sose értettem ezt a feminista hüledezést arról, hogy jaj a gonosz férfiak “elvárásai” miatt szegény nőknek micsoda kínokat kell átélniuk, pl. sportolniuk és egészségesen táplálkozniuk! Úristen! Bocs, de az, hogy mi tetszik a férfiaknak, az adott, és az nem kényszer. Nem kötelező tetszeni a férfiaknak, pl. le is lehet tojni ezt a szempontot keresztbe. Igaz, akkor egyedül maradsz, vagy max egy elég előnytelen külsejű és státuszú férfinak fogsz csak kelleni, de hát ki tiltja ezt?

Tényleg megdöbbent, hogy ilyen mértékig azt gondolják, hogy csak az kellene hogy befolyásolja egy nő testérzetét, önképét, életmódját, hogy tetsszen a férfiaknak, tehát elvárnák, hogy a nő hozzájuk képest határozza meg magát, saját szempontja ne legyen (például ő maga mit lát szépnek, vagy mi mit ér meg neki, vagy mennyire számít egyáltalán a külső, vagy annak egy vetülete, a jó alak a társtalálásban azon férfiak körében, akik őt érdeklik). Aki így szeretné dróton rángatni a nőket, az azzal a hazánkban tömeges jelenséggel sem számol, hogy az adott nőnek van már társa, és együtt híznak boldogságosan, fittyet hányva arra, hogy a társtalálás előtt állók szemében hogy festenek.

Vagy hogy ilyen áron nem is akar társat egyáltalán a nő (és emiatt se legyen gúny és lekicsinylés tárgya), esetleg nem férfit akar. Amikor ezeket a verziókat az egészségtelen kategóriába utalják, amikor normákra hivatkoznak, “egy normális nő arra vágyik” vagy “a férfiak többsége” kezdetű mondatokat írnak, akkor bután kontrasztos képpé fotosoppolják az ezerszínű valóságot. A sok kisebbségbe tartozó embert egyáltalán nem érdekli, mit csinál az, aki “normális”, legfeljebb annyiban, hogy ne kelljen magyarázkodnia, és a többségi személy legyen szíves, ne diszkriminálja már.

A férfihangos, magát oly racionálisnak hívő beszédmód feltételezi — és ennek nincs tudatában, mert akkor megkérdőjelezné –, hogy a külső az egyetlen dimenzió, vagy legalábbis a szűrő a társtaláláskor vagy a kapcsolat épsége szempontjából, holott nem az. Mintha minden nő csak abban reménykedne, hogy férjre talál, vagy lesz, aki megdugja. Miközben, túl az ízlések és szempontok sokféleségén, tudjuk, hogy a nők jó részének a szex, amit kap, nem jó, nem elég, és sokan pont az abúzus vagy a rossz szex élménye miatt növesztenek hájat védelmül a világ és maguk közé.

“A vékony, jó nők kellenek nekünk, a férfiak már csak ilyenek, ezt nem fogjátok tudni megváltoztatni!” És ha minket ez a primitív, meztelennős naptárak körében rekedt állításotok nem érdekel, akkor is erőltetitek, és egy képgyűjteményből is kihozzátok, hogy a feminista kövérnő-lobbi miért harcol a férfiak egészséges ízlése ellen. Vadidegen nőknek adnak a férfiízlést egyfélének bemutató kommentelők atyáskodó, hatalomdemonstráló tanácsokat, mintha kértük volna. Mintha — jellegzetes paranoia — a nők vagy Mária, a szétcincált blogger az ő testüket fikázták volna, és arra lenne ez válasz (hasonló történt a farokméret-punci vitában, amikor a farkakról való, szeretetteli és pluralista véleményre jött a puncikat kíméletlenül osztályozó válasz).

És van még egy további gondom azzal, ha így elméletileg, személyektől és kötődéstől elválasztva beszélünk a női szépségről. Ez pedig az eszkalálódó jelleg: ahogy ezeket a hibátlanul szép testeket elénk teszik a fürdőruhakatalógusok, a celebvilág hírei és a többi szexualizált kép, amelyeket olyan mohón néznek az urak, az egyre magasabbra emeli a szépség minimumát. A változatosság tökéletlenséggé romlik, és a dolog jellegéből adódóan sosem lesz elég jó és feszes és sima és szőrtelen és gömbölyű és nagy és kicsi semmi, sőt: minden, amit az Isten adott, gusztustalan. Ez a jelenség tömegesen érhető tetten a női testek képeiről szóló számos kommentben.

Az is érdekes komment, amelyben azt olvashatjuk, hogy a kövér férfiak sem tetszenek a nőknek, nincs kövérférfi-lobbi, és ők mennek edzeni, és nem mondják, hogy a galád női elnyomás miatt teszik:

…a legtöbb nő nincs oda a hordónyi sörhassal rendelkező férfiakért, max elnézi, ha megfelelően ellensúlyozza ezt valamivel. Na mármost, ha egy férfi elkezd tenni azért, hogy formába hozza magát (étrendváltozásba, sportolásba kezd, stb.), akkor is elkezdünk hüledezni, hogy szegénynek micsoda kényszert jelent a nők által preferált testképnek való megfelelés?

(Lehet, hogy azért, mert női elnyomás nem létezik?) Miközben például a facebook tele van a sörhason korsót egyensúlyozó imidzsekkel, ez mém is, hogy jó dagadt, igénytelen, nem baj, hiszen férfi vagy… meg a mainstream pornó egy jellegzetes csoportjában is lepukkant idősebbek kúrják a tökéletes testű tizenéveseket.

A lényeg, hogy szexuális ínség és frusztráció van: nincs annyi és olyan nő, akit az így fogalmazó férfiak szívesen megdugnának, és túl sokat fantáziáltak irreális helyzetekről és nőkről — innen nehéz valóban tisztelettelinek és belátónak lenni. Nem jut süti, és dühösek. Rossz süti jut, jobbat szeretnének, ezért tetszik nekik a finom süti fotója, és gyűlölködő dolgokat írnak a kevésbé finomakról.

De a sütit nem érdekli a dühük és a jogosultságérzetük, hogy nekik nyíljék minden virág, hogy nekik jár az ő ízlésük szerint kinéző nők tömege. Sőt, a végén még kiderül, hogy a nő nem is süti egyáltalán, hanem összetett lény, akinek ugyanúgy vannak preferenciái, amikor társat keres, és nem csak a külsőt illetően, hanem például az is számít, hogy a kedvese hogyan reagál a tökéletlenségekre, amelyekkel mindannyiunk teste-lelke-életmódja tele van. Ítélkezés, lincselés, követelőzés helyett figyelmesnek meg elfogadónak kellene lenni, és talán, pont hogy azt a lelki színvonalat ne kelljen megugrani, azért nyomnak agyon a hozzászólók a mindentudó, uniformizáló előírásaikkal és a felrázásnak szánt gúnyolódással, megszégyenítéssel.

Így az átlagos férfiaknak egyre kevesebb “ideális” nő marad, amire a kövéreknek tényleg fogyókúrával kéne reagálni, és nem a férfiak mocskolásával.

— ez tényleg wtf. Az nem lehet, de tényleg nem le-het, hogy az átlagos (!) férfinak ne jusson nemhogy nő, de ideális nő! És ezért ne a férfi tegyen, hanem a nő, önsanyargatással is akár. Ez össztársadalmi érdek. Miért, nem azért szépítkeztek, lányok, asszonyok, hogy nekünk, átlagférfiaknak tessetek? Hát nem ez az életcélotok? Mindannyiunk érdeke, hogy jó nők legyetek. Jó nők, és még rendelkezésre állók is. Odaadóak. Ti egészségesek lesztek, nem lesz konfliktusotok velünk, nekünk meg teljesülhetnek a szép és elérhető nőkről tizenöt éves korunkban alkotott álmaink.

És ne feledjétek, ha nem vagytok elég soványak és kívánatosak, akkor megszaporodik a hűtlen, pornónéző, prostitúciót igénybe vevő férfiak száma, de még a nemi erőszak is, azt meg ugye nem akarjátok? Úgy vigyázzatok!

Nos, szerintem a saját céljaitokért tegyetek ti. Ha jó nőt akartok, legyetek olyanok, váljatok olyanná, hogy a jó nőknek kelljetek. Hogy ez jelen helyzetben, mint “egy olvasó” kifejtette a múltkor, leginkább pénz és hatalom kérdése, az a legnagyobb tragédia, amely ellen én nem szűnök meg tiltakozni e blogon. De ha úgy, akkor úgy. Rajta, fiúk, hatalmat szerezni, pénzt gyűjtögetni!

“Kedvencünk” már írt erről:

http://csakazolvassa.wordpress.com/2013/04/15/a-nyolcvankilos-nokrol/

Egy jellemző részlet a bejegyzésemből:

Itt most nem az a dolog veleje, hogy én vagy akárki vajon valóban nőiesnek tartja-e a nyolcvan kilós testet, de persze nem kerülhetem ki ezt sem: inkább az olvasóimnak tisztázom most, hogy én — aki, ha újra és továbbra is kétnaponta futok a végretavaszban, nemsokára elérem az egyáltalán nem annyit, semmi táblázatba nem foglalhatót, és akkor nagyon jól fogom érezni magam (bár már most is, különösen ha a testzsírszázalékom is a régi), de mindezt szigorúan magánügynek tartom, nem állok a társadalmi szabvány ellenőrzése alatt — soha nem állítottam, hogy a kövérség vagy a túlsúly nőies vagy akár csak elfogadható, és nem tartom a vékony vagy átlagos testalkatú nőket csontkollekciónak, csak az önostorozást, az örökös aggódást meg időigényes, görcsös szépülő projekteket tartom nagyon is aggasztónak, belső helyett külső vezérlésnek.

Kedvencetek tehát soha nem mentegette a kövérséget, sem a magáét, sem másokét, és nagyon egysejtűek vagytok, ha a címnél elakadva azt hiszitek, ez is az a fajta, kövér feministáknak tulajdonított önfelmentés. A bejegyzés — mivel nem sikerült elolvasni, elárulom: — nem erről szólt. Nem a kövérség vagy aránytalan alkat önigazolásáról, hanem az ítélkezés förtelmességéről és az abban rejlő gyűlöletről. A nők sarokba szorításáról, a lágerek világára emlékeztető bánásmódról, amelyet a LifeTilt-es figura művel.

Tényleg törököt fogtatok, kedvencetek háromgyerekes anyaként majdnem tizenkét kilométert fut egy óra hét perc alatt terepen, és könnyedén fölmegy a János-kórháztól biciklivel a -hegyig, kizárólag a maga harmóniájáért, jó érzéséért, és hogy legszebb ruháit újra hordhassa. Minden más mellékhatás, és igen kritikusan bánok amúgy is azokkal a férfiakkal, akik csak erre buknak, hogy én formás vagyok. Úgyhogy csak óvatosan, ti is edzhetnétek többet a buta szájtépés helyett.

A remek tollú Bringásahegyen vendégposztja.

A cicis poszt rádöbbentett: a hajam és a mellem az a két testrészem, amely messze több figyelmet kapott életemben, mint az összes többi együtt. Míg a mellemmel ambivalens a viszonyom, a hajam igazi sikertörténet. Kifejez engem, tetszik másoknak, összeköt a világgal, felvidít, nővé tesz. Egy testrészem, amellyel maradéktalanul elégedett vagyok! A hajat ártatlanul dicsérhetik, nők is, míg a „de szép a melled” felér egy tisztességtelen ajánlattal. Hogy is van ez?

A hajam majdnem derékig ér, csak azért nem, mert hullámos. Dús, színe a sötétbarna és a majdnem fekete között. Nem csinálok vele sokat, megmosom, lobogtatom. Fodrász néha évekig nem ér hozzá, az én hajamon nem kaszál sokat a szépségipar. Minek, csak rontana rajta. Jó így. Huszonegy évesen találtam benne az első ősz szálat, mára megsokasodtak, tépkedem, még győzöm. Festék még nem érte. Nem is értem, hogy kell. Festessem be más színre, hogy másnap mindenki lássa, ez csalás, nem valódi?

Hidegen hagynak a szezon divatfrizurái. A hajam állandó, dús lombú fa, nem változik. Majd negyedszázada ugyanúgy hordom. Ha néha próbáltam is variálni, visszatértem a régihez.

Felismernek a gimnáziumi társak. „Nem sokat változtál”. Nőies, még ha nincs is divatos frizurába rendezve. Sokáig hordtam néha két fonatban. Nyáron nagyon meleg, a füstöt, ételszagot magába szívja, a lakásban egyméteres hajszálak kóricálnak, de tengerparton, szélben, alkonyatkor: tökéletes.

A hosszú haj a szabadság lélegzetét fújja. Ha rossz kedvem van, megnézem ezt:

Gimis kultusz, imádtam a hosszú hajú fiúkat.

Ugyan a hatvanas évek már akkor is rég véget értek, de valahogy az iskolafalak között megmaradt az a levegő. A hosszú haj egyenlő lázadás. Az érettségi tablón a fiúk felének hajkoronája volt. Úgy maradtam. Ma is megnézem a hosszú hajú fiúkat. Továbbá a szőkék hidegen hagynak, fekete haj rulez. A férjem haja gyönyörűség, külön poszt témája lehetne. Nem írom le, már így is túl sokat elárultam magamból, de képzelhetitek azt a csudát.

Egyszer szerelmi bánatban levágattam. Hiba volt. Pincsiarcom lett, soká nőtt vissza. Többet nem teszek ilyet, fiú nem ér annyit. Mindig csodáltam azoknak a nőknek a bátorságát, akik kopaszra nyíratják. Egy sorshatároló szülinapra berasztáztam, vad lett, indázó élő bokor, jól illett akkori lelkiállapotomhoz, és még nem volt mainstream. Nem kellett levágni a tincseket, amikor meguntam, kifésültem. A hajam megmaradt. Terhesség, szülés nem ártott neki, a csecsemő egy évig húzkodta, frufrut tépett, aztán abbahagyta. Nőtt tovább.

Kerek évszámok jönnek, de a hajam biztat: nyerésre állok az idővel folytatott harcban. Nagyon szomorú leszek, ha egyszer le kell vágatni. Az a nap lesz a veszteségek kezdete.

Anyám cukkol: ha megöregszem, kis ősz kontyom lesz. Derékig érő, lobogó, hullámos hófehér haj? Még gyűjtenem kell a bátorságot.

És a tied milyen? Hosszú, rövid, hullámos, egyenes? Fested, dauerolod, rasztázod, kihúzod? Összefogod, lobogtatod, befonod, felkontyozod? Őszül, hullik? Jársz fodrászhoz? Váltogatod a frizurákat? Szereted? Szeretik? Milyen tetszik neked a férfiakon?

Andrea Mantegna, 1495

Artus (Arnoldus) Quellijn (az idősebb), 1640

Anthonis van Dyck, 1620

Tagged: bringásahegyen, művészet, test, testkép, vendégposzt

A szombat délelőttöm rituálisan a gyerekeké. Világ gyermekei, egyesüljetek! Itt a helyi művelődési házban Berczik Sára–Dévény Anna módszereivel tart tornát Rita néni, oda jár a házból a lánysereg. Amikor én viszem őket, életmódmagazin vagyunk: gyerekszállító viszikli, benne öt gyerek (a két kicsi, az én fiam és a szomszéd kétéves lány csak néző lesz a parkettás teremben), kutya, Lőrinc saját biciklin. Mindig ámul rajtunk valaki a járdán. Volt már olyan is, hogy pontosan érkeztünk. Hajtogatom a nadrágokat, kibékítem az összeveszett cipőházaspárt, kontyot csavarok.

Nincs is ennél bájosabb, mint amikor az ötévesek művészi tornáznak. A lányom balettfetisiszta. Kontya hamar széteső balerina, a hajában ezüst csillag, fekete a tornadressze, ciklámen a harisnyája, lábfején bőrtalpú tornapapucs. Feszült-boldog igazodása, lojalitása, tekintély és tanulnivaló iránti attitűdje a jövő őszt, elsős napjait idézi — már ha a tanítónő lesz olyan pedagógus, mint Rita néni. Egy kicsit aggaszt is az áhítatos figyelme, gyomorgörcs ne legyen belőle, jobb a vállrántó derű.

Páros lábak, félguggolás, karikák, miből van a lapockátok? Tudatos, türelmes, élményszerű gyakorlatok, nagy figyelem, és Marika néni zongorázik. Mennyi tanulás van egyszerűnek hitt mozdulatokban! Körben futni például nem könnyű. Figyel a lányom, hasát behúzza és ettől a vállát is felrántja, ha rászólnak, kinyújtja a térdét, spiccét gyorsan lefeszíti. Oldalra pillant, nézi tornadresszes magát a tükörben. Ilyenkor nagy füle lesz, valóságos Törpilla, szinte kék tőle.

Folyton a saját gyerekkorom jut róluk eszembe. A temetőről: nekik is olyan feszes élmény, a vallásos nevelés léleknyomorító pokolképzetével? Nem, nekik érdekes, lelkükben nem töltik ki a pokolmolekulák a rendelkezésükre álló teret, miközben a halál, a hiány elemi valóság. Gyerekmagam eszembe jut Lőrinc tolltartójáról is, amely albán menekülttábort idéz: kinyitom gyanútlanul október közepén, és sehol a tavalyi drága színes ceruzák. Egy nagy radír és egy golyóstoll műanyag porhüvelye, ez van benne, illetve egy néhány centis darab egy törött szögmérőből. Elborzadok. És őt ez nem zavarja. Ha tolltartó nélkül megy, megvonja a vállát: majd kérek tollat. Az én fiam az, aki tollat kér! Eszembe jut az írószermániás tizenkét éves, aki voltam, pedig akkor, még az előző évezredben, nem volt sem szédítő választék a boltokban, sem különösebb szülői szándék vagy pénzmag a célra. Kap hát öt csúcsminőségű grafitceruzát, köztük egy szorzótáblásat, és három, jelzésértékű színes ceruzát, meg két komoly és egy mini golyóstollat. Kap egy szögmérőt is. És nem örül.

A lányom viszont ugyanúgy vonzódik a spiccek és spárgák miliőjéhez, mint én: én is művészi tornáztam-rsg-ztem öt évet, innen a csodált testtartásom, hátizmom, egykori hajlékonyságom. Lelkesen és cseppet sem művészileg rohan, emeli a sarkát. Aztán rám nevet, elemi örömmel nevet azon, hogy ő tornázik, s hogy milyen ügyes, és én látom. Nincs benne szégyen, szorongás a teste miatt, azonos önmagával. Hosszú a lába, ami már a félidős ultrahangon is látszott.

Az egész babalánysága olyan szép, hajastul, pocakostul, hogy engem is megkísértett, hogy hajasbabaként, dísztárgyként tekintsek rá. Finnyás eleganciával öltözik, legjobb darabjait négy éve hordja. Időnként sértő, szexualizált megjegyzést tesznek rá vadidegenek. Azt mondja a galambősz úr a soproni vasútállomáson: szép kislány, formás. Nem, nem formás, egy kicsit sovány. Többet kellene ennie. Kilátszanak a csontjai. Még nem baj, ha nem formás. Ez, az első szemforgatós reakció után önkritikára int: én mennyire lesem benne a leendő nőt, amelyik olyan szép lesz, amilyen én sosem voltam? Mihez viszonyítom, amikor szépnek látom? Szeretném-e, ha nem állna el a füle? Gondolom-e, hogy túl vékony, hogy másmilyennek kell lennie, vagy örülök, hogy ő megússza a hájiszonyt? És oké-e felnőttesen öltöztetni? Dalocskákat faragni arról, hogy ő csinos?

Ju-li, legyél,

Legyél csinos,

Édesanyád mindent kimos,

Kimos…

Dá-vid, legyél,

Legyél kövér,

A védőnő mindjárt lemér,

Lemér…

(ad notam Halló, Lajos)

— ezek dívtak jánosos gyerekmámorunkban.

Karácsonyra kap majd valami nagyon menő, színes tornadresszt. És igazi tornászlabdát és karikát.

Ha elunják a nézők, elugrunk tejért, kifliért. Utána pedig szertartásosan teázunk a Szamosban, van, hogy társasjátékot, gyakorlandó logopédia-feladatokat viszünk (van fejlődés: rogopédia!), de ilyenkor végzem ki a Magyar Narancsot is, főleg a kulturális részt és az interjúkat, mert a szerk. vezércikkeket azonnal magamévá teszem. Jótékonyan olvasok, a Szamosban nincs wifi. Vagy Konrad Lorenzről mesélek az ámuló leányoknak, akit nem hagytak békén a kislibák, esetleg, míg ázik a filter, sorra vesszük a legbutább sztereotípiákat: az angolok pontban ötkor teáznak! És kétféle időjárás van: vagy mindjárt esni fog, vagy esik. Megbeszéljük, mi ország, mi főváros.

És az anorexia rügyei! Ballonkabátjával és pocakjával küzdök: ha ennyit eszel, nem fogom tudni begombolni. Erre ő: akkor nem eszem. Erre én: kérsz még egy tökmagos pogácsát?

A bejegyzés időközben négyszeresére duzzadt — akit érdekelnek az igazán elképesztő részletek, fotókkal, amelyeket, bár nem szokásom, ezúttal leloptam, essen neki újra. Egyre döbbentebb vagyok. Azért meghallgattam egy Prince-számot is, a Creamet.

Nem, ő nem ember.

Négy éve halt meg. És most rá gondolok napok óta, és nem tudok aludni. Elszorul a szívem. Lenyűgöz a nagysága. Elborzaszt a magánya. Meghat a mosolya. Meg akarom fejteni.

Én úgy nőttem fel, hogy sejtettem, ő nagyon más, mint bárki, akit ismerünk, ő valami külön lény, nem is ember. A Pepsi-reklámból nézett rám. Szólt a Bad, a Dirty Diana kamaszkoromban.

Később a gyerekkori gyanúm olyan infantilisnak, irracionálisnak tűnt. Hiszen csak egy énekes. Egyszerű sztár, láttunk már ilyet. Aztán Tania Saedi énekelte a Billie Jeant az A38-on a Budapest Bár koncertjén. Megkerestem az eredetit. Húsz évvel a nagy korszaka vége után meghallgattam újra minden számát, elolvastam róla harminc honlapot, és megértettem, miért gondoltam, hogy ő lényegileg más, mint bárki. Tényleg az.

döbben

Elképesztő hang, olyan énektechnikával, amelyet senki nem csinált addig. Kontratenornak mondják, akármire képes a Jam, a Bad és a Don’t Stop ‘Til You Get Enough között. Képtelen hibázni. Pimasz, gonosz, kőkemény, játékos, szerelemtől bárgyú, jóember, megindító, vontatottan érzelgős — bármi, és mindig összetéveszthetetlen. “The grace, the aggression, the growling, the natural boyishness, the falsetto, the smoothness—that combination of elements mark him as a major vocalist” — nem innen vettem, de más is így gondolja. Kiáltások, sikolyok, zörejek, nyikkanások, torokhangok — olyasmit tett zenei hanggá, ami korábban nem számított annak. Azt mondja, egyszerűbb vokálisan utánozni a dob hangját, mint eljátszani, én ezt cáfolnám, de én nem vagyok ő. Bármely hangszert tudott vokálisan meggyőzően imitálni. Ezerféle és utánozhatatlan a hangja, ilyen, amikor nagyon tehetséges énekesek megpróbálják, persze nyilván nem imitátorok akarnak lenni, nem semmi a fehér ruhás srác,méltánylandó, ahogy igyekszenek a nyomába érni, de a kanyarban sem tűnnek fel, és az feltűnő, hogy kurjongatni abban az egészen magas régióban nem tud úgy senki, ahogy ő tudott.

Iszonyatos, perfekcionista munkamorál.

Nagy átalakulóművész. Híres együttműködések: volt ő Kenny Rogers vokálosa is, a Thrilleren Paul McCartneyval van nagyon is beatleses száma, és egy lélegzetelállító videója, a Say, say, say, a szám 1983-as, a videó — a hiányzó hajból ítélve, lásd alább — 1984-es. Duettet énekelt Stevie Wonderrel (Just Good Friends, a Baden), egyik zeneszerzőjével-vokálosával, Siedah Garrett-tel tolja az I Just Can’t Stop Loving You-t. A Badet meg Prince-szel közös duettnek szánta (aki kiszállt a We Are The Worldből is, mert ő csak szólóban). Hiába írta ő a dalt, Slash-sel teljesen gunsandrosesos hangzású a Give In To Me. (Slash ki volt akadva, hogy ilyen hosszú és körülményes a felvétel, ő elsőre feljátssza, viszlát.) 1991-ben a Jamben Heavy D. rappel, négy évvel később pedig The Notorious B.I.G. a This Time Aroundben. Később további rappereket toboroztak az Invincible című albumához, de ez sem jött össze, nem érezte elég jónak a végeredményt, de azért az Invincible és a Heartbreaker című számokban Fats rappel. Halála után jelent meg AKONnal közös duettje, a Hold My Hand, előbányászták félkész, nem elég jó felvételeit, sőt, vokálfelénekléseit is, zeneszámokká digitalizálták, és ebből elég jól megélt nem kevés ember. Családi biznisz: a Night Time Lovert LaToyával énekli, itt vokáloz 1980-ban, érdekes felvételek vannak összevágva, mikrofonfejjel is, a Screamet pedig Janettel tolja. És nem csak zenészek: Michael Jordan a Jam klipjének főhőse, az énekes bátran vállalta a kontrasztot. Iman és Eddie Murphy a Remember The Time-ban feledhetetlenek. Az In The Closet elején a suttogó nő nem más, mint Stéphanie monacói hercegnő! A videóban viszont Naomi Campbell látható. Emberünk némileg sztárfetisisztának tűnik. A Liberian Girl meg… Brigitte Nielsen, Paula Abdul, Whoopi Goldberg, Quincy Jones, Olivia Newton-John,John Travolta, Corey Feldman, Steven Spielberg, David Copperfield és sok akkori, amerikai sztárbarát várja a forgatás megkezdését. Ilyen humort egy szerelmes dal klipjében!

Zeneszerző. Többségében ő írta a dalait, amelyek legjava időtlen remekmű, nemhogy nem kínosan a pink nyolcvanas évek, de telibe talál ma is. Nektek is mozdul mindenetek? Ő írta  Billie Jeant, az I Can’t Stop Loving You-t, a Bad-et, az Earth Songot, a Give In To Me-t. A Man In The Mirrort pont nem, egész éjjel forgolódtam ettől. Itt van az összes dala listája, és rengeteg érdekesség.

A Billie Jean keletkezéstörténete és leírása nagyon érdekes:

…kijelentette, hogy amikor megírta a dalt, már tudta, hogy sikeres lesz. „Egy zenész felismeri, miből lesz sláger. Amiben úgy érződik, minden a helyén van. Ami elégedetté tesz és jó érzéssel tölt el. Ezt éreztem a Billie Jeannel kapcsolatban; amikor megírtam, már tudtam, hogy nagy siker lesz.”Annyira elmerült a dalban és a rajta való gondolkodáson, hogy egyszer nem vette észre, hogy kigyulladt a kocsija, és egy barátjával együtt lángoló autóban utazott, míg egy motoros nem figyelmeztette.

Quincy Jones producernek eleinte nem tetszett a Billie Jean, (…) gyengének érezte a dalt és nem akarta, hogy felkerüljön az albumra. Meghallgatta a demófelvételt és nem tetszett neki a basszus. A 29 másodperces bevezetőt is ki akarta vágni, mert abban az időben hosszúnak számított, az énekes azonban ragaszkodott hozzá. „Azt mondtam: az intrónak mennie kell” – idézte fel később Jones. „Azt felelte: ‘De hát ez a legjobb az egészben! (…) Ettől perdülök táncra.’ És ha valamire ő azt mondja, táncra perdül tőle, mi többiek jobb, ha elhallgatunk.” Jones azt is szerette volna, ha a dal címét megváltoztatják Not My Loverre (a refrén szövege: Billie Jean is not my lover – „Billie Jean nem a szeretőm”), mert félt, hogy az emberek azt fogják hinni, Billie Jean King teniszezőről van szó benne. Az énekes nem volt hajlandó változtatni a címen, és szerette volna, ha Jones mellett ő is a dal producere lehet, mivel úgy érezte, már a demóváltozat is pont úgy hangzott, mint a befejezett dal. Emellett extra részesedést is kért a dal utáni bevételből. Ezen több napra összeveszett Jonesszal, aki egyikbe sem egyezett bele.

Egyetlen felvétel alatt énekelte fel a dalt, előtte minden reggel gyakorolt. Tom Scott dzsessz-szaxofonos lyriconon játszott. Louis Johnson basszusgitáros minden egyes gitárján végigpróbálta a dalt, mire az énekes döntött, egy Yamaha gitárra esett a választása. Greg Phillinganes volt a billentyűs. Később azt mondta a dalról, hogy „minden szinten menő: ritmusban, hangzásban is, a hangszerelés annyira minimális, hogy mindent hallani lehet. A dallama is menő, a szövege is, az ének is. Hatással van rád fizikailag, érzelmileg, még lelkileg is.”

David Williams gitárszólóját a stúdióban sehogy nem sikerült a kellő hangzással felvenni. A végleges változatban az a verzió szerepel, amit az énekes otthoni stúdiójában vettek fel a demóhoz. A dalt Bruce Swedien keverte, kilencvenegyszer, ami szokatlan tőle, mert rendszerint már az első változattal beéri. Miután alaposan átbeszélték a dolgot, a második változat mellett döntöttek. Jones azt mondta Swediennek, alkosson olyan dobhangzást, amilyet még senki nem hallott. Azt mondta, adjon hozzá egy újabb elemet: a „hangzásbeli egyediséget”. „Éptettem egy dobplatformot és terveztem pár különleges apróságot, például basszus dobfedelet és egy lapos fadarabot a pergődob és a lábcin közé. (…) Kevés olyan dal van, amit az első pár dobütésből fel lehet ismerni. De azt hiszem, a Billie Jean ilyen – és ezt a hangzásbeli egyediségnek tulajdonítom.”

A Billie Jean műfaja dance-pop és R&B. Standard dobütemmel kezdődik: lábdob, pergődob és lábcin, és alig van benne visszaverődés. Ez a ritmus változatlanul ismétlődik az egész dalban. Négy ütem után megszólal az ismétlődő basszus.

A szöveg arról szól, hogy Billie Jean csábító táncával mindenki figyelmét felhívja magára, majd a hálószobába csalogatja a férfit. Az énekes hangterjedelme magas baritontól falzettig terjed, és rendszerint olyan dallamokat írt, amelyeket ebben a hangterjedelemben tud énekelni; a Billie Jeanben hangja tenor és mély falzett között mozog. A refrén utolsó sorában egy teljes oktávot kiénekel.

magyar wikipédia

Mozgás: ilyeneket senki nem csinált korábban színpadon. Elementáris, leírhatatlan, besorolhatatlan, utánozhatatlanul könnyed, iszonyú vagány és megrendítően szép. Amibe belebuknak az imitátorok, az egy nagyon kifejező angol szó: effortless. Olyan hatást kelt, mintha ez nem lenne nehéz, aztán mégsem megy senki másnak. A gravitáció leküzdése: jóval a súlypontján túl dől előre a Smooth Criminalben. Négy pördület után térdre vágja magát a Man In The Mirror koncertfelvételein, külön mozgatja a nyakát a fejétől az Another Part Of Me-t énekelve. Moonwalk, robotmozgás, pantomim, páros lábbal ugrál a csúcspontokon. Billie Jean — The First Moonwalk, a legjobb mozdulatai, és tud a csontváza is táncolni, külön! Ez a videó egyébként elismerendő visszavágás Tom Sneddonnak, aki kétszer próbálta elkapni őt mint pedofilt, és a legnagyobb geg, hogy Tom Sneddon is menő táncos benne, mert Tom Sneddon is ő, maszkmesterek remeke.

Klipek. Előtte a zenéhez készített anyag sima promóció volt, a kisfilmszerű, cselekményes klipekkel önálló művészeti ággá tette az MTV-n. Thriller, Black or White, Smooth Criminal.

Koncertek: hang, tánc, látvány, komplex show, a technika határainak kitágítása, monumentalitás. Illuzionista elemek dublőrrel, a közönség fölött repül el, megjelenik a Wembley vastraverzének tetején, aztán rögtön lent is. Szuggesztív, sugárzó lény, nehezen hihető. Amilyen diadalmasan a színpadon jelen van: elemien, kétely nélkül, ádáz arccal vonulva a színpadon Bad korszakban, vagy kifejező mimikával, magába mélyedve, vagy kicsi mosollyal, kitárt kézzel vagy látványos mozdulatokkal, virtuóz koreográfiával, csókot dobva — I love you! –, megrendítő mimikával, tizenkét másodperces kitartott hangokkal! És ahogy érzelmileg bevonja a közönségét, amekkora őrület, rosszullétek és zokogások voltak mindig! 1988 körül volt a csúcson, addig elképzelhetetlen magasságban. MTV Video Music Award 1995. És ehhez képest a privát lénye, interjúi, az a kicsit mindig riadt, tétova hangú, szégyenlős privát ember, de már a dalok után is a koncerteken, meghökkentő a kontraszt. Ez a zseni lágy, érzékeny és szorongó.

Erről ez az elég nyersen fordított cikk is fontosakat ír:

Azoknak, akik lágy hangját, megváltozott bőrtónusát vagy arcát bizarrnak tartják, egyszerűen azt mondanám: a saját természetedet feded fel. Jó esetben: szűklátókörűséget és korlátoltságot, rossz esetben: durvaságot és bigottságot. Senkinek a szentírása nem tartja elfogadhatónak olyan emberek fizikai megjelenésének a kritizálását, akik ennyire nagylelkűen hozzájárultak a hang nélküliek segítéséhez.

Az éteri szerelem megfogalmazása, hihetetlenül szép és sosem fehér bőrű emberekkel — kivéve a feleségét. The Way You Make Me Feel, Liberian Girl, In The Closet, Remember the Time, You Are Not Alone. Ez utóbbiban Lisa Marie Presley-vel, első feleségével, nagyon szépek. De vele sem vegyül, nincs egyetlen szexuális jellegű mozdulata, hiába érinti meg a partnereket. Mindig magányos, senki sem képes vele mozogni, ő is csak a táncba szerelmes, nem a partnerbe, ez különösen látványos az In The Closetben, ahol sokkal szexibb, mint Naomi. Senkivel sem kerül ezeken a felvételeken valódi erotikus viszonyba, még a két kifejezetten szerelmi témájú és csókolózós klipben sem (The Way You Make Me Feel, Remember The Time). Ez az idegenség a Blood On The Dance Floor klipjében a leglátványosabb. Ezzel nem arra célzok, hogy homoszexuális lett volna — valószínűleg nem volt az, akkor már sokkal inkább: nem nőtt fel soha –, hanem arról van szó, hogy ennyire magányos, nem egyező az, aki a legjobb, aki egyedi.

Férfiasság. A nagyon finom eredeti vonásai, szuggesztív szeme, nőiesen jellegzetes arccsontja, földöntúli szépsége, dús haja, balettos alkata meglepő, és igen hatásos kontrasztja a rocker-énjének, a bőrszerkósnak, az erőteljes állúnak, a Bad rosszfiújának, de leginkább a lokálokban játszódó kalapos klipek gengszteres cselekményének, amelyekben szétlövi mindig a lebujt. Nagyon szexista, The Way You Make Me Feel és You Rock My World, hajaj. Mindig izomkolosszusokkal szemben, mindig lenyomja őket, de leginkább a táncával, azt döbbenten nézik a nehézfiúk. Ha egyedül van a színpadon, buzgó farokmarkolászás és kopuláló mozdulatok is, diadalmas magamutogatás.

És a mimikája! 0:24-nél:

Később meg nem volt neki mimikája, 2002-ben már egyáltalán nem.

Ez a legszexibb, legszuggesztívebb klip, micsoda arc! micsoda hang! micsoda férfierő! és egyben minden idők legnagyobb előadóművészének parádéja, elementáris színpadi jelenlét, a rock diadala a csúcsidőszakából, 1988 körül, a szegény rocksztár szexuális kiszolgáltatottságáról… a végét mindenképpen nézzétek meg!

Excentrikus, elképesztő ruházata: a csokornyakkendőtől, decens ingektől, öltönyöktől indul, aztán bőrdzseki, kesztyű, arany nadrág, kalap, űrjelmez. Ikon.Én fehérben szeretem a legjobban. Mindig túl rövid nadrág és fehér vagy ezüstlurex zokni, és csak rajta, a tánckaron sose, ami nagyon látványossá tette a mozgását. A This Is It! próbáin láttam először rendes hosszúságú nadrágban, még Dianát is fekete, túl rövid nadrágban, fehér zokniban köszönti. Ez történelmi videó, 1988-ból, sose láttuk Charles füleit sem ebből a szögből. “She is a nice girl, I like her. I don’t like most girls”, ezt mondta a Ladyről.

A keze, az gyönyörű, és a kézmozdulatai. Valami nemen felüli szépség és zsenialitás az egész ember. Annál fájdalmasabb a szétesés. A sajtó állandóan leste a kinézetét, és nagyon szemét elemzéseket írt, mintha a betegség szégyen volna.

Minden idők legsikeresebb férfi előadója: tizenhárom Grammy díj, 1984-ben egy este nyolcat kap, a Thrillerből életében száznégymillió példány fogyott, a Bad a világ legsikeresebb turnéja. A Sonyval egymilliárd dolláros rekordszerződést kötött, majd összevesztek az Invincible miatt. Még a nyolcvanas évek végén megvette a fél Sony-katalógust, amely mesés vagyon forrása, szerény Beatles-és Elvis-jogokkal.

elszorul

Elrabolt gyerekkor: csodagyerek volt, és az apja kíméletlen menedzser, ő maga pedig aranybánya. Tündöklő tehetség, de a teljesítményt kitaposták belőle. Nem is igaz, hogy szomorú gyerekkora volt, hiszen csupa híresség között, rivaldafényben élt, és énekelt a testvéreivel! — ilyeneket írnak róla, akik nem értik a poklot. Jehova tanúi a család, példásan puritán édesanya és egy velejéig romlott, lélektelen, mohó, promiszkuus apa, LaToya állítja, őt is molesztálta. Korai turnéikon rendszeresen viszolygó tanúja annak, ahogy a testvérei prostituáltakkal mulatnak, egyszer őt is összezárták eggyel — kitörölhetetlen ez is.

Bizarr elemek az életrajzban: Pán Péter-élet a híres Neverlanden, vidámpark és kacagás kamaszfiúk társaságában, arcműtétek. Jelképes, ahogy az 1984-es Pepsi-forgatáson leég a haja. Ebből sosem tudott felépülni, iszonyatos fájdalmakkal küzdött, fejbőre alá a hajas rész növekedését serkentendő tágítható ballont tettek. Ekkor kezdődött a fájdalomcsillapítóktól és nyugtatóktól való függése. Csupa rejtély az élete: hord-e parókát, műttette-e az arccsontját? A lemondott koncertek az utolsó években: volt, hogy csak ült és nézte a tévét, sok milliós károkat okozva.

És a halála, amelyet később gondatlanságból elkövetett emberölésnek minősítettek: orvosa túladagolta a Propofolt. Mondta ő, hogy úgy hal meg, mint Elvis!

Elképesztő az elmélettömeg és legendárium, amely a halála után keletkezett. Érzelmileg beszámíthatatlan rajongók százai teszik közzé elképesztő feltételezéseiket, szerkesztgetik bizonyító videóikat, de komoly tévéműsorok is foglalkoztak a halál vagy a halál körülményeinek meghamisításával. LaToya szerint kinyírták, az illuminátusok is gyanúba keveredtek.

A Discovery dokumentumfilmje szerint a testéről öntvények készültek a halála előtt, itt egy rövid összefoglaló. Nem tudni, van-e hiteles halotti fotója, a sajtóban megjelent képek kamuk voltak, többről bizonyította be az internet éber népe, például az UCLA 2009-es, egységes kerekeságy-típusának, a korlát formájának elemzésével, hogy hamisítvány, és ezen a képen a végtagok aránya is elég furcsa. A koporsós kép, amely megjelent a sajtóban, nyilvánvaló fotosop, James Brown képének felhasználásával. Nemcsak a ruha, a póz, a kéz, hanem a koporsó, a virágok és a fényfoltok is egyformák:

A People vs. Murray, tehát a kezelőorvos büntetőperében fotózták le a bizonyítékként bemutatott boncolás előtti fotót. Valahogy nem stimmel a törzs aránya, és azt is kielemezték, hogy a pixelek sem. És hol vannak a vitiligo foltjai? Ezek csak sávok.

El tudom képzelni, hogy a sajtó nem kapott fotót, hát csinált ügyesen. Imitátorok és dublőrök zilálják a képet. Időnként feltölti valaki, hogy megjelent valami tehetségkutatón, reptéren, Los Angeles-i karateklub, webkamera előtt, New Jerseyben, egzotikus szigeten. Nagyon komoly a Trust in Michael, a Still Alive-mozgalom.

A kedvencem a kódolt-titkos üzenetes konteók köréből a fehérnyúl-feltevés. A legvadabb vélemény, hogy maszkmesterek segítségével annak a férfinak a bőrébe bújt, akit gyerekkorában, 1983-ban mint égési sérültet látogatott, fizette plasztikai műtéteit. Ezt a férfit hat éves korában a saját apja gyújtotta fel, sok műtét után már arcszerű arca lett, jó hangja van és persze nem nagyon van mimikája — ideális fedőtest a hasonmásának lenni. Két videó, és egy, amelyben megfejtik: visszafelé lejátszva kimondja az igazságot. Én nem hallom, de ti hátha:

Látni vélték őt nőként és férfiként is a saját megemlékezésén, amelynek felvételein valóban gyanúsan sokan forgolódnak, nevetgélnek. De még MJHOAXEVIDENCE nevű, videókat kibocsátó cég vagy szervezet vagy közösség is létezik.

Elgondolkodtató, hogy Murray kardiológus volt, és szívroham a halálok. Korábban a sztárnak a folyton kiújuló tüdőfertőzések voltak a legkomolyabb panaszai, de alapvetően egy egészséges emberről van szó. Még elgondolkodtatóbb, hogy az orvos világsajtószerte idézett mondatai szerint gyenge pulzust tapintott, és a test még meleg volt, de nem lélegzett. Még a kiérkező mentők is bezsámolnak a pulzusról. A szívrohamnál megáll a szív, és nagyon hamar kihűl a test. Miért CPR-t alkalmazott, miért nem defibrillátort? Ezt itt olvastam.

Én képesnek tartom arra ezt a nem is embert, hogy megelégelve a média és a rajongók zaklatását, megrendezze a saját halálát, kamuboncolás, új élet. A szívroham gyanús, motiváció is van, a többi: pénz és média. Arra viszont nem tartom képesnek az amerikai közösségi kontrollt és igazságszolgáltatást, hogy ebben az esetben négy évre ítélje Conrad Murray-t, a kezelőorvost gondatlan emberölésért. Bár biztos ők sem tudták. Se a rendőrök, se a bírók. Se maga az elítélt. Biztos élt még otthonában, csak eljátszotta, hogy nem lélegzik, és csak a kórházban mondták ki a halált (tényleg). Mit tudhatjuk mi.

Ez mindenesetre nem ő. Ez tuti. A család szerint sem. A család elbukta az AEG elleni negyvenmilliárdos pert, benne ezt állítást is. De hogy hiheti bárki, aki valaha látta őt, hogy ez a széles mosolyú, parókás rém, aki folyton lehajtja a fejét, és rejtőzködik, bár kitűnő egészségnek örvend, ez ő? Nem, az igazi ekkor beteg volt, senki se hitte volna el neki a nagy visszatérést. Én is gyengének éreztem a Man In The Mirrort, talán ezért. A próbák felvételeiből filmet csináltak. Itt pénz van keresve valamin, nagyon sok pénz, ami nem az, aminek látszik. És az AEG alkalmazta Conrad Murrayt, a kezelőorvost is. Itt valami nem stimmel.

Aztán néha megcáfolják az összes pletykát.

A kultusza példátlan volt. Olyan hisztéria alakult ki körülötte, amely kezelhetetlen lett, és ennek a foglyává vált. Rajongói közösségek az internet hajnalán, stadionnyi őrjöngés, majmolt stílusikon, három fehér cső az ujjain, fél flitteres kesztyű, fehér zokni, arcba hulló tincs, levelek, találkozások, mosoly, autogram, fotósroham, csókolózó rajongók, paparazzók, szemét kérdések, csúfnevek, álhírek, maszk, gyerekei is örökké álarcban — végtelen magány.

A végtelen magány. Az elementáris előadó, a koncertsikerek, az üzletember és a kusza, gyermeki, soha fel nem nőtt, nagyon durva defektusokkal küzdő kaotikus privát lény, aki szorongva mosolyog a színpadon kívül, betegségekkel, álmatlansággal, anorexiával és függőségekkel küzd. Lisa Marie Presley, az első feleség mesél erről érdekeseket:

I do believe he loved me as much as he could love anyone and I loved him very much … I became very ill and emotionally/spiritually exhausted in my quest to save him from certain self-destructive behavior and from the awful vampires and leeches he would always manage to magnetize around him. I was in over my head while trying …

Család: egy kétéves házasság egy sztárgyerekkel, egy hároméves egy tökéletesen hétköznapi nővel, tőle két gyerek, és még egy gyerek béranyától. Amikor Debbie Rowe-t feleségül vette Sydney-ben, Debbie már hat hónapos terhes volt. De hát írnak a lapok mindenfélét. Riasztóan bizarr családi fotók. Halálakor tizenegy éves lánya azt mondja, a legjobb apa volt. A családi videók elég furák.

Arc, jajistenem, az arca. Az átváltozás. Csodálatos, eleven lényből, a legszebb fekete hercegből mozdulatlan, művi maszkká. Miért? Olyan lett az arca, az égési, a műtéti hegektől, a műtétek okozta torzulástól és a bőrbetegségétől, hogy soha többé nem léphetett vastag smink és profi stylist-előkészítés nélkül a nyilvánosság elé. Az élete rejtőzködés volt. Súlyos testképzavarral küzdött (body dysmorphic disorder). Orrpara: az apja gúnyolta, csúnyának és nagyorrúnak nevezte, és érdekes módon az egész család megműttette az orrát, már a We Are The World felvételen is így láthatók, talán csak a hithű Rebbie nem. Az állát, az arccsontját, a szemét is műttette. Halálakor 136 font, 61,66 kiló volt, és százhetvenöt centi a boncolási jegyzőkönyv szerint. Tetovált hajvonal, szemkontúr, ajak. Álpajesz, paróka, szemüveg, kalap, kendő az ő és gyerekei arca előtt. A Pepsi-reklámforgatáson már megkövetelte, hogy négy másodpercnél tovább nem mutathatják az arcát egyszerre, nem tudom, már a hajleégés előtt is-e, vagy amiatt. És ha megnézitek, az egy szögből felvett interjúkon, na meg a rajongók körében való megjelenésein kívül nincs olyan felvétel, sem klip, sem koncert, amelyen hosszabban lehetne látni egyhuzamban az arcát. Ettől is emberszerűtlen. A We Are The World felvételén az ő része alatt alulról, cipőtől pásztázva mutatják, épphogy látjuk az arcát és a hiányzó haját. A szemét meg már szinte nem is látjuk az ezredforduló után. Olyan elképesztően sokféle arca van, a fiatal arcából nem következik a halála előtti, felismerhetetlen, és markánsan különbözőek az egyes arc-korszakok, bár vannak ezt cáfoló összeállítások is. Fekete férfiból fehér nő lett, és tényleg, de az a fekete férfi is feminin volt, a fehér nő, vagy még inkább, a transzvesztita meg egy kétségbeesett roncs, végtelenül szomorú mementója annak, hogy mit tesz a legsugárzóbb lényből az emberi gonoszság. Egy árnyék, aki nem hisz már semmiben. Egyre valószerűtlenebb lényt mutatnak a fotók, a végére nem is emberi már — és mégis mindegyikben felismerjük. Hogy lehet ez? A végeredmény: a semmi, a megmutathatatlan, a feszes mosoly, hófehér bőr, ázsiai szemek, peckes orr — iszonyat. Nagyon gonosz elemzés.

Egy roncs, a túlhajtott celeblét áldozata, “a pénz nem boldogít” örök mementója, irigység tárgya, ledöntött idol, Tom Sneddon áldozata: mert akármilyen tehetséges-híres-gazdag az egyén, soha nem lehet erősebb, mint a folyamatok, mint a népharag, az irigység, a pénzsóvárság. Űrmagányú lélek, aki senkiben sem bízhat, aki nem menthető meg, aki gyűlöli önmagát, mert akkora a távolság az univerzumot legyőző sikerei és a padlón kucorgó kisgyerek között.

Igazából fogalmunk sem lehet, hogyan élt. Rengeteg manipulált információ, botrányért lihegő média, sötét, nagyon sötét titkok, bűnök: két pedofilper. Rengeteg pénzzel elhallgattatott áldozatok, esküdtek, vagy a világ legjobban kereső, naiv zenészének aljas lehúzása? Mindkettő lehet. Házkutatás és teljestest-fotózás, igen, a genitáliát is — élete legmegalázóbb napja (itten követelik hogy a blogger vegye le a posztot). Első vádlója, Jordan Chandler lerajzolta  a nemi szervét részletesen, emígyen:

— és ezt bizonyítékként próbálták elsütni. Sajnos, hogy körülmetélt-e, azt pont nem találta el (nem), és nem is kezdeményeztek a rajz alapján büntetőügyet, de azért a sajtó remekül rögzítette a tömegek fejében, hogy pontosan lerajzolta a srác, lám.

Itt kérdezgetik, és ő csak mosolyog, a fejét rázza. Diane Dimond, aki megszállottan volt rajta az ügyön, és a jacksonaktak.wordpress.com-on, amely ártatlannak tartja a sztárt, mint ellenséget emlegetik (Hanga, köszönöm a linket!), megtévesztő riportot készített. Már-már elhisszük, a végén van a csattanó, de hát hogyan is lehetne a figyelmet fenntartani másképp, az nem hír, hogy a világ legnagyobb sztárja nem pedofil. Tipikus amerikai médiadarab, tanítani való minden másodperce. A családi biznisz borult: LaToya is vádolja a bátyját 1993-ban, ő látta a szülők elnémítására szánt csekkeket, majd később elismeri, bántalmazó férje vette rá erre a tanúskodásra erőszakkal. Elég furcsa, na. Jordan Chandler, az 1993-as vádló (akinek apja, a kapzsi fogorvos az igazi mocsok), posztumusz bevallja, hogy hazudott. Jordan peren kívül megegyezéssel iszonyatos pénzekhez jutott, de a sztár nem ismerte el, hogy bűnös, és nem is ő fizetett, hanem a biztosítója látta így jobbnak. Csengett a pénz, pontosan 15 millió 331 ezer 250 dollár, általános gondatlanság miatt (mi lehet ez? porcelánkutya legyek, ha egy bötűt értek az amerikai jogból, és minél többet olvasok, annál kevésbé). Mivel a megegyezés tartalmazta, hogy egyik fél sem beszél a történtekről, a HIStory igencsak konkrét, a Santa Barbara-i ügyészt és holmi pénzsóvár hazugokat emlegető számai után Chandlerék új eljárást indítottak. A HIStory nem jó album, mert leginkább apoteózis, de azért az nagy wtf, hogy az apa, Evan Chandler 1996-ban az egyezség megszegéséért hatvanmillió és még 750 ezer dollárt és egy EVANStory nevű album elkészítését követeli az énekestől. Egyébként Jordan hamar jogilag függetlenítette magát a szüleitől, hogy a pénzhez hozzáférjen, majd aranyifjúként élt. Evan Chandler a fia állítása szerint 2005-ben egy nehéz tárggyal hátulról fejbeütötte, fojtogatta és sprével fújta szembe őt. Végül Evan Chandler 2009-ben, öt hónappal a megasztár halála után, súlyos betegen főbe lőtte magát.

Wade Robson koreográfus viszont épp fordított pályát járt be: a 2005-ös perben még eskü alatt védte mentorát (hihetetlen undorító talkshow-részlet, remekül mutatja a mohó média természetét), 2013 májusában állt elő a váddal, mondván, a fia születése után volt két idegösszeomlása, és ez után akarta nyilvánosan is elmondani az igazságot. Igen, egy gyerek könnyen megtéveszthető, és félti mindenki a kaján pletykáktól a karrierjét, másrészt nem rossz a médiafigyelem sem. Hogy lesz valakiből, akiről eskü alatt mondta Wade, hogy nem nyúlt hozzá, szexuális ragadozó, szörnyeteg? Testbeszédszakértőt is hív legott az angolszász média, aki szerint Wade igazat mond.

Anything, anything
Anything for money
Would lie for you
Would die for you

Even sell my soul to the devil…

Ilyen volt, amikor 2003-ban letartóztatták, ezt a képet használta a kaján média. Nagyon, nagyon szomorú kép. 120 font volt ekkor, ami nem egészen ötvennégy és fél kiló, száznyolcvan centihez. Bilincsben vitték el.

Frissítés: a pedofília témájában azóta kialakult az álláspontom, rengeteget olvastam az ügyben. Lásd itt:

http://csakazolvassa.wordpress.com/2013/11/07/nem-is-ember/#comment-52725

Hülyét csinált a sajtóból. A példátlan méretű médiaérdeklődés is új korszakot nyitott. Remek fricska volt, amikor maga kezdett abszurdumokat terjeszteni az életmódjáról (oxigénsátor, megvette az Elefántember csontjait). Aztán abbahagyta, de továbbra is ő maradt az örök téma, és hajmeresztőnél hajmeresztőbb hírek ezrei jelentek meg róla a világsajtóban. Csimpánztartás, bőrfehérítés, származása megtagadása, pizsamában a tárgyalóteremben, leesett orrhegy — mindannyian hallottuk ezeket. Leave me alone — a klip nagyon kifejező.

bólint

A fekete művészek emancipációját egyetlen szélviharral oldotta meg Louis Armstrong, Stevie Wonder, Ray Charles, Lionel Richie után, de Prince-szel együtt: ők lettek az MTV fekete sztárjai. A Billie Jean volt az áttörés:

Walter Yetnikoff, Jackson lemezcégének, a CBS-lemezcég elnöke kérte az MTV-t, hogy játsszák a videoklipet. Mikor a csatorna eleinte nem volt erre hajlandó, Yetnikoff megfenyegette őket, hogy megtiltja nekik a CBS/Epic kiadóhoz szerződött előadók klipjeinek sugárzását és nyilvánosságra hozza, mi a csatorna hozzáállása a fekete zenészekhez. „Mondtam az MTV-nek: ‘Levetetek mindent a műsorotokról, mindent, ami a miénk. Nem kaptok több videoklipet. És a nyilvánosság elé állok és kurvára elmondok mindenkinek mindent erről, hogy nem vagytok hajlandóak egy fekete fickó zenéjét játszani.’” Les Garland, aki akkor az MTV beszerzési osztályának vezetője volt, tagadja, hogy a csatorna a CBS nyomására kezdte volna játszani a klipet. „Nem vonakodtunk egyáltalán. Felhívtam Bobot (Robert W. Pittman, az MTV egyik alapítója) és azt mondtam neki: ‘Az előbb jobb videoklipet láttam, mint valaha életemben.’ Már aznap játszani kezdtük. Nem tudom, hogy terjedt el ez a tévhit.”Az MTV nagy gyakorisággal adta a klipet, melynek megjelenése után a Thrillerből további tízmillió példány elkelt. A rövidfilmmel az alkotó 1992-ben bekerült a videoklipproducerek dicsőségcsarnokába.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Billie_Jean

Minden idők legsikeresebb férfi előadója egy fekete férfi, akiről ezt, márminthogy fekete, a halálakor meg nem mondta volna senki. 1963 és 2009 között sok víz lefolyt a Mississippin. Black Or White? Nem, nem tagadta meg a rasszt, amelybe született, hanem pigmenthiányos immunbetegséggel küzdött. Ti is úgy tudtátok, hogy kényeskedve és milliókért fehéríti a bőrét, mert az szebb, ugye? Leginkább sminkesek remekeit láttuk, amikor azt hittük, őt látjuk. Száz fotóján látszik a kezén, nyakán a sok folt, és a vitiligo, az nem fehérember-fehér, hanem hűtőszekrény-fehér. Esernyővel is ezért járt: ha nincs pigment, nincs fényvédelem.

A magyar wikipédia szerint: amerikai énekes, zeneszerző, táncos és üzletember. Az angol nyelvű szerint American singer-songwriter, dancer, businessman and philanthropist. Tematizálta a nyolcvanas éveket az afrikai éhezőkkel, a kilencvenes éveket pedig a környezetvédelemmel. Gesztusai, jótékonysága és klipjei átformálták a világ tudatát, dalai, felhívásai példátlan mértékben hatottak a közönségére. Az éhezés elleni küzdelem, a Greenpeace-típusú munka sehol sem lenne nélküle. Emberi jogi dalai és klipjei kontinensnyi embert érzékenyítettek. A We Are The World, Lionel Richie-vel közös szerzeménye remek szemléje a kor nagy hangjainak, ott dalol Amerika színe-virága, de őneki nem ér senki a nyomába. És a felvételen látszik az égés nyoma. A Man In The Mirror nehezen elviselhető képsorai, a Heal the World, a They Don’t Care About Us és az Earth Song is politikai tettek.

Szembeszállt a mohósággal, fellépett apja üzletpolitikája ellen:

1984 júniusában nyilvánosságra hozták, hogy hogyan tervezik a Victory turné jegyeinek árusítását. A turné első állomásának Kansas Cityt jelölték ki, az első koncertet július 6-ra hirdették meg. Joseph Jackson, Don King és Chuck Sullivan terve szerint a jegyek darabja 30 dollárba került volna és csak négyesével lehetett volna őket megvásárolni. A megrendelés nem garantálta, hogy a rajongó meg is kapja azokat. A megrendelők nevét számítógépbe táplálták és a gép véletlenszerűen sorsolta ki a nyertes szelvényeket, amelyeket a helyi lapokban közzétett hirdetésekből kellett kivágni. A rajongóknak tehát egy 120 dolláros postautalványt kellett feladniuk, plusz jegyenként 2 dollár kezelési költséget és a szelvényt. Úgy tervezték, hogy a 12 várost érintő, 40 állomásos Victory turnéra mintegy 12 millió rajongó nagyjából 1,5 milliárd dollárt fog befizetni az utalványokon, de csak minden 10. igénylő fog ténylegesen jegyhez jutni. Számításaik szerint ez a megoldás a banki kamatokkal együtt havi 8 millió dollár bevételt hozott volna a támogatóknak és a Jackson családnak. A szerencsés jegyigénylő csak 2 nappal a koncert előtt tudta volna meg, hogy hova, melyik estére szól a koncertje. Michael és John Branca, az ügyvédje tiltakozott ez ellen a kapzsiság ellen. Michael azt mondta, a jegyek darabja ne kerüljön 20 dollárnál többe és gyorsan felejtsék el a négyes rendelést, az utalványokat és a szelvényeket. Testvérei ellene szavaztak. Michael ekkor kijelentette, hogy ez az utolsó fellépése velük. (…) Július 5-én sajtótájékoztatón bejelentették, milyen lesz az új jegyvásárlási rendszer: Michael az összes pénzt, amit a turnén keres, felajánlotta egy jótékonysági alapítványnak. Ezen kívül minden egyes városban közel 2000 jegyet hátrányos helyzetű fiataloknak ajánlottak fel, akik másképpen nem tudtak volna jegyet venni a koncertre. Michael tájékoztatta a megjelenteket, hogy megkérte a turnészervezőket, dolgozzanak ki egy új rendszert a jegyek értékesítésére, amelyben nem kell megvásárolni a 120 dolláros utalványokat.(…) 1984. december 9-én, amikor az est utolsó száma is elhangzott, Michael kikiabált a Los Angeles-i színpadról: “Ez az utolsó, a legutolsó koncertünk. Hosszú húsz év volt. Szeretünk benneteket.” A fivérek meg voltak döbbenve. Michael a turnéért kapott összes bevételét, közel 5 millió dollárt szétosztotta 3 jótékony célú intézmény között.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Michael_Jackson

Dollártízmilliókat költött jótékonyságra, LadyDi-t is megdobta a Bad bevételeivel cseritire, gesztusaival divatot teremtett.

*

És a legjobbak? Nekem a Billie Jean és a Liberian Girl az a kettő, amitől nem kapok levegőt. Mint gesztus és közös éneklés, hihetetlen a We Are The World.

DJ-nk választása, márpedig ő bakelitről nyomja: Jam. A klip utolsó két percében, mint már említém, Michael Jordant edzi.

Tíz ikonikus kép. És egy másik fotóösszeállítás.

Aki igazán érdekeseket akar olvasni, az ragadjon úgy ezen a blogon, mint én: jacksonaktak.wordpress.com. Szégyenkezve elismerem, amikor ezt a bejegyzést írni kezdtem, én is bedőltem a külső alapján való ítélkezésnek és a nem zörög a haraszt… kritikátlan médiaolvasásnak. Maradtak kérdőjeleim, de azt gondolom, kivételesen tiszta és nagyon sebezhető lény volt.

I’ll Be There. Én csak Pepsit iszom eztán. Simán lehet, hogy él, hát nem is ember.

Egy kicsit eltűntem, gépmentes délutánt tartottam, egy napot kihagytunk az oviban, megnéztem A nimfomániást premier előtt (köszönet a beléphetésért!), pénteken meg remek estém volt: sokat beszélgettem a Mikában egykori, legokosabb tanítványaimmal és Balázzsal, és ugyanott és eközben egy népszerű portál videót forgatott hármunkkal, majd meglátjátok, kikkel! Jövő héten jön. És ettem sólet. Holnap művészi torna, és kirándulunk is. Néha benézek azért, készülnek a kvízek és vannak új témák! Köszönet Hajnalkámnak az áldozatos és derűs adminisztrációért, nemsokára ő is kap valami nagyon szépet!

*

A lányom rábeszélő hadjáratba kezdett. Lyukasszuk ki a fülét. Nem szeretném. Nem pártolom a kiskori füllyukasztást. Fontosnak tartom, hogy később a saját, informált döntése legyen ez. Veszélyes is tud lenni játék közben, magas nyakú pulcsiban vagy sálban a fülbevaló.

Érdekes a saját testünkhöz való viszony, és érdekes a lányunkéhoz való is. Fájdalmas, mennyit bántjuk és manipuláljuk a testünket a szépség érdekében. Mindannyian azt tartjuk magától értetődőnek, normának, amit mi csinálunk a testünkkel. Fölfelé kikent-kifentezünk, lefelé ápolatlanozunk. Egy ideig nem engedjük,hogy az óvodás hozzáférjen a körömlakkunkhoz.

Én például, nem mintha én lennék az etalon, de én írom a bejegyzést, füllyukasztáson estem át tizenkét évesen, a magam akaratából, és szívesen hordok szép fülbevalókat.

Mit csinálok még?

• radírozom a bőröm
• használok arckrémet és külön szemránckrémet naponta; testápolót nagyon ritkán, és kézkrémet is többet kéne
• néha elmegyek kozmetikushoz, manikűröshöz, pedikűröshöz
• pórustisztító tapasz
• fodrász: festés, vágás, szárítás, kontyfánk
• voltam már masszázson kétszer
• dezodor és parfüm
• csipesszel szedem a szőrt, egyet-egyet a szemöldökömből is, a hónaljam borotválom
• egy hónapban egyszer, ma például a videoforgatásra lakkozom a körmöm (most ezüst)
• hordok szoknyát, harisnyát
• magas sarkút néha, tréfás cipőt
• festem a szemem és a szempillám, rúzsozok
• havonta egyszer alapozok, pirosítok
• van egy kevés ékszerem és kiegészítők
• régebben néha beugrottam szoláriumba

Soha nem csinálnám viszont a testemmel a következőket:

• tetoválás, sminktetoválás, és különösen: szemöldök áthelyezése, átformálása (nagyon nem véletlen, hogy ott van és olyan)
• piercing
• fogékszer
• póthaj, hajragasztás
• műköröm (holnap megyek a …höz — úgy érzem, ha le kell írnom azt a szót, belehalok), körömmatrica, -díszítés
• plasztikai műtét
• kitömött melltartó
• zsinórtanga; tanga
• tűsarkú cipő
• feltűnő, nagyméretű nyaklánc
• ismeretlen személy a fanszőrzetemhez ne nyúljon
• epilátor

Ti mit csináltok a testetekkel? Mit nem tennél soha, és mit igen, ha lenne rá időd, lehetőséged, pénzed? Volt-e plasztikai műtéted? Mit és mikortól engedsz meg a lányodnak? Mitől félted? Mit tartasz túlzónak, aggasztónak a mai testápolási trendekben?

Összesűrűsödnek mindig a témák. Ismerőseim az elmúlt hetekben a következő jelenségekről számoltak be:

• szénhidrátfüggés
• anorexia
• bulimia
• testzsíriszony (body dysmorphic disorder)

Azért mesélték el, hogy letegyék a terhüket. Egy olvasó jelezte is, hogy erről szívesen beszélne, kommentelne itt. Elkezdtem erről valamit írni, de nem vagyok szakember, irodalomnak meg ügyetlen lett.

Ezért ez csak témafelvető poszt. Beszéljünk a témáról, meséljetek, kérdezzetek.

Mire alkalmas az itteni beszélgetés?

Találhatsz sorstársakat, megtörheted a tabujelleget, kiöntheted a szívedet, tippekhez és szakemberi kontaktokhoz juthatsz.

Mire nem alkalmas az itteni beszélgetés?

Szaksegítségre, tanácsadásra, a másik sorsának értelmezésére, megváltódásra, lottófőnyereményre.

Az olvasóközönségnek régóta nem kell ilyeneket mondani, a régiek páratlan intelligenciával, önkontrollal, érzékenységgel önszabályozó módon hozzák a legmagasabb színvonalat, amelyet internetes beszélgetés elérhet. Várhatóak viszont új olvasók.

Tegnap hökkentő részletek is előkerültek a beszélgetésben. Ehhez kapcsolódik, valami borzalmas, már írtam róla:

nézem az emberek kinézetét. A szemem nem jó, de a kontaktlencsém igen. És az orrom is.

Nézem bőrt, a pórusokat, a szemölcsöket, szőrszálakat, dudorokat, hajszálereket, árkokat, foltokat — addig nézem a bőrt, amíg be nem akad a szemem.

Mindent, benőtt körmöt, íveket, hegeket, roskadásokat, az évtizedek és a kínok nyomait. Azt, hogy nem szeret élni. Azt, hogy nem figyelt, azt, hogy sorsára hagyta.

Borzalmas, igen.

Akkor hát gyűlölöm önmagam. Magamat is nézem.

Magamat is nézem. Csodaszép? Hát, nem valami. De nem gyűlölöm. Nem, hiszen az én vagyok, és ez a valaki annyi mindent megélt, ennek ez jár, hogy ez ilyen. Én vagyok, aki néz.

Őket sem gyűlölöm, csak józanul, mint valami orvos, megállapítom, hogy az ott van.

És egy amnesztia van még: a szeretet. A nagyon mély, alapos, ismerős szeretet. Akkor nincs ott, vagy szépnek látom. Elfogult leszek.

M-nak

ne kattints a videókra, ha nem bírod az ilyet

De tényleg, minden.

Ez most egy olyan bejegyzés lesz, felhívom a figyelmet.

Na, várjatok, hogy is kezdjem.

Szóval, néha azt gondolom, hogy annyi mindent láttam már, egyébként főleg interneten, olvasva, hogy engem már nem tudnak meglepni, mármint az engem érdeklő körben. Vannak témák, amelyekről elolvastam, amit el lehetett. Például szoptatás, otthonszülés, otthonoktatás, szelektív hulladékgyűjtés. Újat mondani tudnak, de meglepni nem.

Az ember kicsit elfárad, megunja az oly ismerős világot. De van egy gazdag tárháza a döbbeneteknek, és ez az angol nyelvű internet.

Ott minden van, hazai fejjel elképzelhetetlen tudatosság, kisebbségek, ismeretlen identitás és életmód, szabadság.

Szóval vannak emberek, akik rajonganak a mitesszerek kinyomásáért.

Ebben több minden keveredik.

Az ember szépnek látja a másikat, és vizsgálgatja és gondozza a bőrét.

Kurkászni jó, majomszerű, nagyon intim és ironikus tevékenység.

Magát is basztatja az ember, persze, hogy szép legyen a bőre, haja, kiszedi, pucolja, amit kell (pórustisztító tapasz, amelynek a Balea az utolsó bástyája, a többiek beszüntették a gyártását, mert fokozza a szőrnövekedést — déemes eladó szíves szóbeli közlése). Én nem csinálom kényszeresen egyébként, de van olyan olvasóm, akinek tönkrement a bőre az önnyomkodástól.

De néha álmodik is az ember mitesszerekkel, és lesi mások pórusait, vonzalom és érdek nélkül is, mert rendnek kell lenni, és mert az emberi bőr mint olyan is érdekes.

Van aztán a vonzalmunk a bizarr iránt, lenyűgöznek az orvosi döbbenetek, torok-korom (!), benőtt szőrök, eldugult faggyúmirigyek, műtéti hegek, hm!

Aztán az ember valahogy, fedje most sűrű homály, hogyan s pontosan milyen esemény után, megtalálja azokat a videókat, amelyeken orvosi kamerával mutatják, hogyan pattannak, türemkednek ki a bőrből faggyúkígyók és szőrtüszők és lenyűgöző tárgyak. Itt van egy olyan tendencia, hogy minél nagyobb, gusztustalanabb, elkoszolódottabb, évtizedesebb a matéria, annál jobb. Az ingerküszöb folyamatosan emelkedik, nem zavar a vér se. Ezek ilyen bőrgyógyászati szakmai videók persze, hehe, az elején warning, disclaimer, do not watch if you feel unpleasant. A statisztikák arról tanúskodnak, igen sokan vagyunk, akiknek pleasant. Hogy milyen emberek vannak…!

…meg kell mondjam, addiktív a cucc, pedig igen mozgalmas életet élek. Úgy éreztem, hazatértem, nem vagyok egyedül, valaki megért engem, rendszeres álmaimat, vágyaimat, a sötét tabu miatti szégyenkezésemet.

És van egy csomó kapcsolódó műfaj, például megkapó a huszonnyolc éves lány története, aki fájlalta a fülét, és irtóztató zsírgumók meg minden mögött, -ban egy virágmag volt benne, amelyet még hatévesen dugott a fülébe. Jaaaaj. Ezt is lehet fokozni, vannak youtube videók gigantikus furunkulusok kimetszéséről, csótány fülből történő kiszedéséről, bőr alatt élő rovarokról. A legviccesebb, amikor lírai zongoraszó kíséri a materialista valóság bemutatását, miközben az ember kortizol- és adrenalinszintje olyan, mint egy mozgalmas akciófilm közben.

És van egy figura, aki a Dermatillomania Wise nevű youtube-csatornáján azt állítja, hogy aki magát nyomkodná, nézze meg terápiás céllal a különösen gusztustalan, de hát miért nem nevezzük dúsnak, kitermelést, napjában kétszer, ha rátör a késztetés. És Stop Picking Yourself! Persze, mindent maguknak akarnak az önző dögök.

A jelenség neve dermatillomania, avagy excoriation (skin pickig) disorder, neurotic excoriation, compulsive skin picking, esetleg psychogenic excoriation. Nem tudom, aki ezt kéjjel nézi, annak is van-e ilyen neve. Ti hogy vagytok ezzel? Most lesz az, hogy a kommenteket nem merem megnézni.

Csopakon töltöttünk két és fél napot, nem voltam itt hétvégén, nem válaszoltam kommentekre, sok levél vár. Meg kell mondjam, nagyon is áldásos volt az internettelenség.

Hazajöttünk (piros vonattal, a Katicával, csakis), és nekimentem a városnak, volt sok dolgom. Csekkek, mindenekelőtt, meg egy találkozó, és venni ezt-azt.

Például, kaptam én négy drága olvasómtól egy Benetton-ajándékkártyát. Itt is köszönöm nekik. Egyszerű és tökéletes ajándék. Be is kúsztam a Mammutba. Nem először, de ma bátor voltam.

Vettem egy farmert.

Én. Farmert. Aki ismer, tudja, soha nem hordok farmert. Némileg elvből sem: mert mindenki farmert hord.

No de ruhát is mindenki hord, és én időről időre meghaladom magam (“nekem nem lesz kapszulás kávégépem”): vettem egy nem jeggings és nem is skinny, nem is slim fit, hanem regular farmert.

A nadrágvásárlás kemény pillanat egy magamfajta nő életében. Jelentem alássan, én Dávid szülése óta tartósan 44-es méret voltam, majd két évszak alatt elértem jelenlegi, alig 40-es méretemet.

De mindegy is.

Állok a tükör előtt, látom, amit látok, félek a régi reflexszel, de semmi. És a nadrág, az egyenesen hm. Hiába, a Benetton. Hiába, az olvasók.

Hiába, én.

Én már nem gyűlölöm magam.

Hát ez hogy történt?

Egy. A rádióban is beszéltem erről: élek. Láttam a halált, és élek, élünk. Ez akkora élmény, megrendítő szinte. Én már nem bántom az élő, működő, egészséges testemet azzal, hogy miért nem ilyenebb-olyanabb. Nincs pofám. Illetve optimista és tevékeny vagyok e téren. Érdekes, azóta nem eszem bánat, elmaradtak a falások, tekerek hegynek fel, futok nagyokat. Lett futópartnerem is.

Kettő. Nagyon-nagyon szeretem a testem, ezért törődöm vele: kap szépet, finomat, drágát. És igen, azok a valaha irigyelt nők sem olyan tökéletesek meztelenül, csak elmentek fodrászhoz, figyeltek a bőrükre, tudták hordani a sokkal jobb cuccaikat. A cuccaik nem büntetésből, jóleszaznekem-alapon voltak rajtuk, hanem kiválasztották őket. Néha veszek ruhát én is. Szépet, márkásat. Kiválasztom boldogan, hordom öntudatosan. Van fogalmam a színekről.

És az irigyeltek nem hordtak olyat, ami nem állt jól nekik. Tudni kell, mi merre. A lábamat például nem mutogatom, mindenki jobban jár. Szeretném azt mondani, amit Ági, a volt kolléganőm, szintén a lábáról: mert van anyám és van tükröm, de ez nem egészen igaz. Mindenesetre tudom, és nem. De nem is gyűlölöm.

Nem nézem már mások testét, nem hasonlítom magam, nem szorongok.

Három. Önmagamat is szeretem, az életemet: az vagyok, aki lenni tudok. Az lettem. Meglehetős önbizalomlöket nekem, hogy amit folyton csinálok, azt élvezem. És még mindig, már két éve. És másoknak is jó, és vissza is jelzik. Ezért viselhető el az agresszív támadás, ami a figyelem másik arca. És ennek a testi vetülete, hogy kopog a cipőm, megyek, és szeretek menni. Megyek bele a világba. Szépnek érzem magam. Érzem a lépteim, a derekam, a hajam külön.

Four and ultimate. Az a nagy-nagy elfogadás, amit a nagy és egyértelmű szerelemben él át az ember. Meggyógyítják egymást az egymást szeretők. És ez megmarad, utána is. Volt nekem már tapintatos férfi az életemben, aki nem bántott. De ez a kételytelenség, ez döbbenet. Mi ez, mi ez, faggattam őt, miért pont én, miért ennyire. Ez igazából jóság, megbocsátás? Hát hiszen látod… mert tudom én azért, milyen vagyok, csak már nem érzem, nem azt érzem, hanem azt érzem, hogy szép vagyok. Nem is elemzem magam, annyira bornírtan nőcis ez az önrontás, hogy jajaseggem, jajacsíkjaim.

Nincs válasz a kérdésemre. Én vagyok én. Jó, de miért néznek ennyire mások? Árad belőlem a szerelem, azt mondta. Látszik rajtam. Én meg azt érzem, az ő szépsége ragadt át rám. Egyszerűen nem érdekelnek a régi paráim, nem is nézem magam, csak vagyok benne, és csupa öröm ez, a testem működik és micsoda örömök forrása!, és nem érdekel, mit mond a testemről az, aki nem szeret.

Nagyon, nagyon jó ilyenben lenni. Milyen lehet a testi szerelem, ha árnyéka van, ha beszólogatnak, javaslatot tesznek, ha úgy fognak meg, ha elkapom a fanyalgó pillantást? Nem tudom. Nem is akarom tudni, az nem szerelem. Királynő lettem, reszkető boldogság.

Az előző rész:

nem elég jó a szex 1.

A belefeledkezés akadálya a kontrolláló agy. Akkor is megnehezíti a szexet, ha nem a stresszes háziasszony/kenyérkereső üzemmód győz a vágy felett. Ez külön probléma.

Az agy, amely átlát, számon tart, rendszerez. Ez:

De legalább szarnám telibe az egészet, de nem. Oldalra nézek az önkívület pillanataiban, meglátok egy hajszálat a lepedőn, megvisel. Hasfalrekonstrukciót végeznék a kiomló belű kispárnán.

Nevezhetjük gátlásnak is: nehezen oldódás. Gátlást oldani, oldódni nem könnyű, különösen ha van traumaelőzmény (abúzus, érzelmi trauma a másiktól, szülés), viszont ha hagynak önmagadnak lenni, nem gyakorolnak rád nyomást, és elégszer simogatnak szexuális lénnyé, akkor rutinná tud válni az önfeledtség. Az alkohol kevésbé jó megoldás.

Onnantól, hogy nem akarok szerepelni (mint dizájnos, mint hajszáltalan lepedőjű), hogy szinte nem is látok mást, csak szemet és pórusokat, és nem is tudom utólag visszaidézni, mi történt és milyen sorrendben, onnantól lett igazán jó.

A jó szex alapja: önbizalom, testi önszeretet. Egész pontosan az élmény: DÖBBENETESEN JÓ NŐ VAGYOK, NINCS MÉG EGY ILYEN, SZÉP VAGYOK ÉS PÁRATLAN, AMIT TUDOK. Ez vagy úgy megy, hogy — szorongás, testképzavar, teljesítménykényszer nélkül — valóban döbbenetesen jó a tested, és élvezed, és úgy is viseled, és örülsz neki. Vagy pedig úgy, hogy van valaki, legyen ez az egyszerűség kedvéért a férjed/tartós partnered, akinek a szemében mint ilyen felcsillansz, és azzá válsz, valamint ezt el tudod hinni neki (mert nem jobb híján éri be veled, és nem is jutalom reményében bókol, hanem tényleg odavan érted). És aztán a jónőségedet élvezed, viseled rejtelmes mosollyal, mint akinek titka van. Radioaktívan sugárzod, élvetegen ápolod szempillától selyembodyig, és hurcolod egyenes derékkal a forró aszfalton, mint valami diadalmi jelvényt, és csóknak érzed a nap sugarát a válladon. Ezért megint szét fognak szedni engem a t. névtelen kommentelők, de így van ez, aki megtapasztalhatta, tudja. És megéled, huszonéves intenzitással, hogy mire képes a tested, sportban, szexben. Nevezzük a tömörség kedvéért ezt az állapotot szerelemnek. Amikor ezt már nem érzem, tudom, hogy… hogy már nem szeretem őt.

Enélkül a szex csak ügyködés. Igyekezet. Tudom, éleseket mondok. Azért teszem, mert láttatni szeretném a lényeget.

És még az is kell hozzá, hogy a dolog kölcsönös: szépnek, gusztusosnak tartjuk a másikat is. Kémiának szoktuk nevezni, ha a partner nem rusnya — én gyűlölöm és kerülöm ezt a szót, nem is értem: az volna a kémia, hogy valaki szép és beleharapnék? Nem akkora rejtély ez: hogy úgy nézed kivillanó bőrfelületeit, sóvárogva, mintha leskelődnél.

A test, sajnos, másra kell, nem ám holmi ifjú örömre. A hajszában szétmegy, a férfiaké is. Zsírosodnak a pólók nyakai, roskad a bőr. És nem ápolják, nem edzik, és isznak és dohányoznak és tévé előtt gyártják az ideológiát, és ehhez még bénán is borotválkoznak és még bénábban öltöznek. Van az általános lecsúszás, ápolatlanság, és van az egy-két megnevezhetetlen baj. Mennyire kínos már, hogy van valami testi dolog a másikon, ami zavar, és folyton ezt érzed, nézed eksön közben, és nem és nem lehet megmondani neki.

S hogy a nők, főleg szülések, szoptatások után miféle válságban és öngyűlöletben léteznek, arról érzékletesen vall ez a komment:

Nálunk 6 éve nincs egész alakos tükör, mert képtelen vagyok szembesülni a dologgal és a munkámban is az a legnehezebb (szorosan kötődik a mozgáshoz), hogy gyakran kell az óriási tükörben szembesülni magammal és egy dagadt, gusztustalan, undorító kismalacot látok. Ezért utálok már ruhát is venni, mert fel kell próbálnom és én nem egy ilyen undorító testű nőre emlékszem. Hiába tudom, hogy X kiló le fog menni és hogy én nagyon tudok sportolni, ha végre hagyják, de a bőröm attól nem fog megváltozni, a mellem attól nem lesz peckesebb. És igen, én is úgy érzem, hogy valami végleg elveszett, soha nem jön vissza, a testem elhasználódott, undorító, gusztustalan, nem lehet ezen változtatni.
Mondjuk rajtam nyilván az sem segít, hogy a férjem szerint is ez a helyzet.

Igen, olykor a férjeink is jobb nőt szeretnének. Mondhatod persze, hogy én aztán nem dőlök be a szépségfetisizmusnak, én így szeretem magam, szőrösen és dundin. De akkor szeressed. Itt és most. Ne fogalmazz felmentő, jól hangzó mondatokat ahhoz, hogy nem törődsz vele. Legyen olyan a tested, amit szeretni tudsz. És, igen, ha ez kell, szánj rá nagyon sok időt, akár állíttasd helyre.

Alapvető elképzelésünk a szexről a hüvelyi aktus. Amikor a nőgyógyász eltilt “a házasélettől”, ettől tilt el. Milyen érdekes. A szex valahogy következetesen a farok öröme köré szerveződik. Az a tengely. Úgy képzelik sokan, de még szexológusok is, hogy a nőnek attól és akkor legyen jó, amikor a hüvelyi aktus zajlik. Ha így nem megy az orgazmus, akkor “na, jó, rá lehet segíteni”, és ha nem jó úgy sem, vagy még kitapasztalni sem jut idő, hogyan lehetne más, azt felírják a nő hibájaként. Ezzel éldegélünk: nekünk ez nem megy úgy. Írjak azokról, akik megjátsszák? Nem írok most.

Néha még a múlt is belelóg. Elég undorító előző nők izgalmi és orgazmuskészségét felemlegetni a jelenleginek.

Eközben igen gyakran úgy működnek a férfiak, hogy ha a farkukat inger éri, akkor a szemük elborul, mert annyira jó és végre VAN SZEX, és lehull a redőny: nem figyelnek többé a partnerre, indul a menet, és a végállomás az orgazmus — valójában önkielégítenek a női testben. A többi, női örömhöz vezető szexuális formát pedig sokan néha bevetett extrának, plusz munkának tekintik, de nem ismerik el teljes értékű aktusnak. A nők sem. Így válik a nő öröme elhagyhatóvá, olyasmivé, amit legfeljebb kikövetelni lehet, mert a partnernek nem magától értetődő az igény, és így rétegződik lassan vaskossá a kudarc, a kibeszéletlen “mi a jó nekem ebben?” élmény. Mert nagyon szerelmesen még csak-csak gyönyörködik az ember abban, hogy a másiknak milyen jó, de egy idő után bántó az aszimmetria, ennyire másodiknak lenni mindig. Neheztelnek a partnerre, amiért önző (ennek alapja pedig a kiéhezettség, hogy olyan ritka, amikor lehet, és olyankor elborul a szem), és nem szeretik a kudarc élményét. Vagy, ami rosszabb: szégyenkeznek a nők, hogy ők a selejtesek. Hogy talán igazi vágyat sem éreznek, és itt az orgazmus van erőltetve. Valójában mindketten a férfi ejakulációjával járó, ahhoz vezető aktust tekintik csak igazinak, és nem értik, ez miért nem jó a nőnek, majd kijelentik: hát igen, a női orgazmus bonyolultabb, gátlásos vagy, szívem. Holott nem általában bonyolultabb, és nem is gátlásos a nő, csak mást kellene hozzá csinálni, mást kellene alapértelmezettnek tartani.

Az orgazmus-fétis. Bizony, barátaim, vannak feledhetetlen orgazmus nélküli aktusok, és vannak hitvány, mechanikus, ürességet hagyó orgazmusemlékeink. Talán nem az a közepe mégsem. Inkább a velejárója. A közepe a játék, a sodrás.

A szex, amint szétválik gyengéd csajoskodássá és igazi, kemény szexszé. Az utóbbi pedig önös és erőszakos, azt azzal tennék, akit nem szeretnek, ott a kommunikáció megszűnik. Ez a kettősség vagy úgy működik, hogy egy udvariasabb változatot űznek, és titokban sóvárognak az igazi szex után, amelyben nem kell visszafogniuk magukat, vagy úgy, hogy akció közben egyszer csak átváltanak. S amikor kiderül a férfiúról, hogy a gyengédsége csak bevezetés, vízum a vad gyönyörhöz, az nagyon kiábrándító tud lenni. Aki humán és homo ludens, valamint valóban szereti és becsüli a másikat, annak ez egyben van. Érzelem, játék és nyersen animális késztetések metszetében.

Számos további kudarc oka pedig a népbetegségnek számító korai magömlés, amiről nem beszélünk, amit tagadunk. Nehéz úgy belefeledkezni a bármibe, hogy azon szorong az emberlány, hogy ennek is mindjárt vége, mert a partner nem tanulta meg a csíziót, illetve rosszat tanult meg: sürgetett, gyors aktusokat.

És végül: nincsenek szavaink, szándékunk, késztetésünk, hogy ezt megvitassuk, megoldjuk. Félünk, hogy megbántjuk a másik érzékenységét. Legmélyebb szégyeneink rejlenek itt, az örök félelem, hogy nem vagyunk elég jók, a más területekről is átszivárgó öngyűlölet. Hibáztató beszédmód, tagadás, szembe nem nézés megy ebben is, mint a többi párkapcsolati konfliktusban. És információhiány, tévhitek, szégyenek. A szexet külön kezeljük: hálószobába és tudatunk mélyére száműzzük, és ott magában elfogy, összeszárad, nem hatja át a létezést. Pedig miféle motorja tud lenni az életnek, és mi mindent lehet egymás fülébe súgni, amíg sül a tarjaszelet, ó.

Éltem az életemet, ne haragudjatok a kis szünetért. (a bejegyzést augusztus 2-án írtam, előtte két napig nem volt poszt) Most okés a minden. Ügyintéztem, találkoztam szívemnek kedves emberekkel, leveleket írtam és hagytam félbe, a konyhában ügyködtem, és jobb anya voltam a szokásosnál.

Megint egy kicsit izé, de fejfelkapós cím. Nem hordott párizsi ruhát.

Abban a témában szeretnék ma valamire — szempontokra, kérdésekre, következtetésre, részigazságokra — jutni veletek, kedves olvasóim, hogy mi a sugárzó női önbizalom titka.

Nekem mostanában több nő mesélte el sorozatban, talán az itteni kétrészes szexposzt hatására, hogy nem tudja magát szépnek látni, nem hisz a testében, a szexualitásában. Ha valami, akkor szégyen, kétely jött a kortársai visszajelzéseiből, sokszor még a partnereitől is, és ezen nem lehet változtatni, ők ki vannak zárva abból a boldog, fényes világból.

Én meg mondom nekik, én voltam a szemüveges, béna hajú rém. Aki az öngyűlölettől kamaszként meg akart halni, akit életcsászára bátyjai folyamatosan fölényesen minősítettek, és nem volt senki, ami ezt ellensúlyozza, semmiféle önbizalomforrás, felnőttként is alig. Lassan dugták ki a traumák közül a fejüket a csodák. Harminc fölött lépett be abba a világba. Hajjaj, mekkora ez a világ, miféle termények dúskodnak benne, csak ámul most. Ő már, igen, ő is azt hitte, valami “ez van, ebből kell gazdálkodni” téma a teste és a szexualitása… ó.

És most külön érzi minden porcikáját, ahogy életre keltek, és viszi bele a világba, és boldogság a körömlakk, az ujjatlan felső, és borzong a bőre. S hogy döbbenet, azt mondja az is, akitől ilyen lett.

És elnézi a lányát, aki nem csak gyönyörű, hanem még inkább: paradicsomian biztos lehet abban, hogy ő jó és értékes, ennek megfelelően csacsog, ismerkedik és rajzolja le óvodás szerelmét. Aki nem tudja, hogy ő szerelmes belé, de ez nem baj.

Most éppen balerina, hófehér tornadresszében, göndör köbméteres hajrengetegével táncol francia jazzre, és az óriás üvegajtóban lesi magát. Úgy nézem, tetszik magának. Hát, mi tagadás.

Tőlem azt kérdezi: ha meghalsz, én hordhatom ezt a ruhádat? Én meg derűsen mondom, hogy már előtte is. A lányom megkérdi, a szerelmem-e G. (nem), ámultan simogatja a kontyomat, indítványozza, hogy száríttassunk egyforma hajat a fodrásznál (hehe). Olyan cipőt akar, mint amire nekem fáj a fogam, meg is ígérteti velem, hogy ugyanilyet veszek neki, ha megnőtt a lába.

Aztán megkérdezi fogmosás közben, hogy miért vérzek, még a kisbaba miatt-e. Volt egy vetélésem 2012 júniusában. Ez nem maradhat így, aggódik, kórosnak tekinti és emlékszik is. Elmondom neki, mi a menstruáció, a boldogságos jólműködés jele, és akkor már azt is, értelemszerűen, hogy hogyan fogan a gyerek. És nem csak orvosilag, hanem érzelmileg, örömöstül. Lelkes vagyok, ragyog a szemem, olyan szerencsém van, hogy az összes gyerekem fogantatásáról, a férjemről, a szerelmemről, de még a vetélésemről is őszinte sugárzással avagy megnyugvással beszélhetek, és nem is kell elhallgatnom semmit.

Csak a dilemma: nem akarok sem fogantatáscentrikus, sem heteronormatív lenni.

A gyerekek “felvilágosításáról” már többször írtam:

mit mondjak a lányomnak

szóval a gyerekeink felvilágosításáról

beszélnünk kéne a fogamzásról

És az állatok is így?

Igen, az emlősállatok, akik szoptatják a kicsinyeiket, a zsiráf, a kutya, a sün, az egér, a denevér, de ők nem szeretik annyira egymást. És nem is annyira zavarja őket, ha más is látja.

A lányom figyel. Mosolyog. Kérdez. Mutatok neki egy angol nyelvű videót, és a Testünk működése című könyvből a petefészkeket. Aztán a Róka koma című mese jön.

*

Miért van az, hogy akár remekbe szabott testű, objektíve gyönyörű nők is szoronganak a kinézetük és a szexualitásuk miatt, és ha nincs irtó nagy szerencséjük, és nem találkoznak olyan partnerrel, aki meggyógyítja, szexuális lénnyé nézi-simogatja őket, akkor átkínlódják a legszebb éveiket? Más nőknek meg, a szubjektíve gyönyörűeknek, avagy: az érdekes arcúaknak soha nincs kételyük, büszkén hordozzák, ami jutott. Egyik boldogságos szerelemből a másikba esnek, kategóriájukon felüli fickók áhítoznak utánuk, és élvezik. A szex is megy nekik, mint a karikacsapás.

Az egyik tán álmában sem veszi le a tűsarkút, smink nélkül meztelennek érzi magát, gondosan elhelyezett tetoválások, testékszerek és jógaórák vannak az egész testén, és szex előtt és után is belövi a seggig érő haját. A másik hegymászószandálban csókolózza végig a fesztiválokat, neki az a forradalom, hogy negyven éves korában, életében először kozmetikus szedte ki a szemöldökét. A harmadiknak kétszer kell bejönni, hogy észrevegyék, és szégyenkezve rejti leírhatatlanul csúf, bő felsőbe a mellkasát.

Mi a titok? Mi van az egyiknek, ami a másiknak nincs? Mitől hiszi el valaki, hogy ő vonzó és jó? Mitől szán sok órát a kinézetére, és mitől diadalmas, avagy mitől szorong emellett is? A másik meg leszarja a külsőségeket — ő vajon önfeledt leánya a természetnek, vagy “nekem jó lesz így erre a kis időre”, “kár belém” fajta?

Honnan jön a kétkedés, a szégyen, a trauma? A kínlódók vajon rusnyák voltak gyereknek, meg bénán öltöztek? Valaki bántotta őket? Testsúlyfetisiszta családban nőttek fel? Túl jó csajok voltak az osztálytársaik? Van olyan, hogy akármennyire szerelmesek és viszont, nem és nem hiszik el, hogy ők szépek?

És vajon aki ezt éli át, az tényleg bele is csúnyul, szürkül ebbe? Abban nem fejlődik ki a boldogságosan jó nő? Az, aki vissza mer nézni akkor, amikor elkapja azt a pillantást? Az, aki annyira tetszik valakinek, aki neki is, hogy egyáltalán nem érdekli, ha másoknak meg nem?

Vagy az anya itt a kulcs? Mit ad nekünk az anyánk? Hasonlítunk rá? Vagy teljesen mások lettünk, ellentartunk? Segít a példája? Elborzaszt?

Beteszek egy szavazást.

Most meséljetek.

Ez a bejegyzés jelszóval védett. Add meg a jelszavad a tovább olvasáshoz.

apróbetűs megjegyzés:

én nem vagyok túl szép, én aztán nem!

sőt, igazán szép se, sőt, egyáltalán,

csak speciális csiszolású retinán, néha.

A túl szép lány nagyon szép, és mindig is az volt, és ezt magáról nem lehetett nem tudnia már nagyon korán. Ebbe nőtt bele, ez nevelte föl: a saját szépsége.

A szép lányoknak nehéz életük van. Mondta anyám mindig.

Én ezt nem értettem. Másra sem vágytam, mint a szépségre, a rá se rántó, hasat be nem húzó lazaságra. Mi gondja lehet annak, aki úgy szép, hogy nem kell megfeszítetten léteznie? Akinek nem kell szemet-szájat rajzolnia, hogy valahogy emberek közé mehessen? Aki reggel is szép? Akinek nem ciki, ha felcsúszik a pólója? Aki nem örökké másokat figyel, hogy nekik bezzeg a lábuk, a mellük, a ruhájuk, a pasijuk… A szépség diadal, erő! Nem a megcsináltság, hanem a született szépség, a komplexustalanság. Hogy nem ellenség, örök haragos a saját testem…

Ma már értem anyám szavait.

A túl szép lányoknak fontos volt a szépségük. Szépségük mindig is feltűnt másoknak. Mindenkinek. Messziről. Ők hamar megtudták, kik ők, mi meg kerestük évekig. A szép lányok téma voltak, kiszúrták, taksálták őket, megközelíthetőségüket, hajlandóságukat. A szép lányok értékes portékák. Van köztük, akit ez zavart, aki lett volna láthatatlanabb, kevésbé célpont, és ettől szenvedett, más beleállt, erőnek, hatalomnak élte meg, játszott vele, használta, és ebbe bukott bele.

A szép lányok, a feltűnően szépek egy mosolyukkal elérték azt, amit mi semmivel sem, sehogy sem. Mi utáltuk a szép lányokat, a teljesen más életükért, amely számunkra annyira elérhetetlen volt. Nekünk úgy tűnt, tiszta nyereség a sok epedező — ők csak lépegettek fintorogva a padlón fekvők között. És nem, nem voltak boldogabb kapcsolataik, szebb szerelmeik, viszont korábban voltak nekik, idősebb férfiak is, és nagyobbakat csalódtak, ha kiderült: nem ők maguk, csak a szépségük kell.

A szép lányokat bizonyos szempontból tenyerén hordozza az élet, ez a kibaszott, igazságtalan, haszonleső, külsőségmániás, habzsoló, birtokló, magára jelvényeket tűző élet. S ezért nem fájtak úgy, nem úgy fájtak, és nem kellett árnyalt megküzdési stratégiákkal, holmi megfeszített jó tanulással, elmélyültséggel, speciális személyiségjegyekkel bíbelődniük. Azt, amit mi, nem szenvedték meg. Padlóra őket a gőg küldte, nem az, ami minket. Bíbelődtek ellenben testképzavarral, bulímiával, függőségekkel, modellkarriernek nevezett nem is tudom, mivel, örök elégtelenségérzéssel — hiszen beszálltak egy olyan versenybe, amelyen mi nem indultunk –, és még korai terhességekkel is a halálos lazaságban.

Ez eldőlt: ők szépek, mi nem, és másfelé tart az életünk. Nyilván szépek maradnak mindig, és én sosem, és ez ugyanúgy fog zavarni mindig és örökké.

Nem számoltam a kései virágzás jelenségével.

És azzal, hogy egy idő után az ember megszereti a sorsát, a megismételhetetlenségét, és nem zavarja már az, ami annyira zavarta sokáig. Ha valami mégis, az a teljesítménnyel, tehetséggel kapcsolatos, nem olyasmivel, mint a szépség.

És a döbbenet: így harmincon túl, amikor nekem már nem téma a szépség, az az eleve-átoperáltatnám-szépség, legfeljebb a rugalmasság, az egészség, a poén, a jó közérzet, egy egyedi cipő, egy kedves szín, hogy ma mennyire más az arcom, mint tegnap, és hogy jó legyen a bőrömhöz érni (és hát jó), és ez mind szép és optimista ügylet, most, amikor már bőrömön az anyaság, a sok hízás-fogyás nyoma és még pengéké is, nos, mostanában ezek a nagyon szép lányokból lett nagyon szép nők olykor a közelembe jönnek.

És megnézegetnek, mim van, mim lett, ami nekik valahogy mégsem. Az a valami, aminek nincs köze a szépséghez.

Ők néznek engem. Döbbenet.

Sóváran, figyelmesen és nagy akarással néznek. Hogy van, hogy ez, ez a nő, aki pedig nem is szép, nem is kifinomult, sok szempontból trampli, ennek van…?

Nagyon kedvesek, nagyon néznek. Odavannak a blogért, a történetemért.

Én lettem a téma? Hiszen ők a szépek. Megfigyelem, mint egy orvos: szépek. De nagyon szépek ám. És nem fáj nekem. Nem akarok ők lenni. Én akarok lenni, én.

Nagyon meggyűlölnek aztán. Nekik kéne, hogy az legyen, pedig nincs. Lelepleznek: nekem nem is olyan jó. Nem is úgy van. Nekem sincs az, ami nekik nem lehet.

Nekem könnyű. Engem nem arról jegyeztek meg, az enyémet inkább tartották valódi teljesítménynek. Nekem sose kellett szabadkoznom, hogy de nekem a belsőm is, én értékes vagyok, okos vagyok, higgyetek nekem, nem vagyok üres, én nem azzal akarok érvényesülni, félre ne értsetek. Amikor feltűntem, akkor erőm, ezer celziuszom tűnt fel, nem a szépségem. És lehettem észrevétlen is, és nem volt kísértés se, megszűntem másoknak, amikor valakit nagyon szerettem. Szép, elmélyült, hosszú, békés szerelmek. Nem hiányoztam a körforgásból.

És lehettem játékból kicsit punci, nem kellett félnem, hogy akkor csak az leszek. És olyan egzotikus, hogy engem valaki bébinek szólít, szexista szövegeket nyom, bókol, tárgyiasít — én annyira nem unom ezt. És nem zavarnak a hibáim most, nem kell semmi különösre a testem, nincs miért basztassam, meg is becsülöm. Sok öröme van, sugárzóak, és bírja a hegyet és a távot és gyerekek súlyát.

Meg aztán én láttam a romlást, a nagyon gyors romlást, aztán a hűlő testet is: mi marad, amikor már alig van valami, és az nem a test. És onnantól nem számít, ami addig igen.

Persze most összeszedtem, mi az új, pedig egyvalamiről akartam írni eredetileg.

Nem fizetem elő többet a Magyar Narancsot. Most járt le az előző előfizetés. Én, a nyomtatott sajtó szerelmese és utolsó védelmezője, eljutottam idáig: már én se. Már nem voltam boldog csütörtök hajnalban, már nem szedtem ki az újságot a kutya reggeli pisiltetésekor, már nem olvasom el első betűtől az utolsóig. Több tekintetben nem tetszett, amit csinálnak, a szelektív jogvédelem se, az egyik újságíró hökkenetes, gyűlölködő érvelése Bojár ügyében, meg a nőalázó netes filmtörténeti összeállítások. És még hosszan sincs kedvem írni erről.

Aztán, fával fűtünk. Kibélelték a kéményt. Két kályha van itt egyébként, és óriási légtér, de most a kék szobát, amelyikben János meghalt, nem használjuk, csak a pirosat. Nagy, zöld cserépkályha, nem részletezem ezt se, giccs volna. Keményfa, hangulat, kis családias szertartás, és elszánt terv: a rezsi visszavágása minden területen húsz százalékkal. (Soha én a tavalyi csekkeket meg nem találom már.)

Mostantól itt a blogon és az életemben is azzal foglalkozunk, ami igazán fontos. Nem vitázunk, nem törődünk azzal, mikkel állnak elő a minket gyűlölők. Néha jó is az, megélni az erőt és az igazat, és hogy nem csak a tehetetlen hallgatás marad az agresszió célpontjainak. Aminek meg kell lenni, az csendben fordul, mint az óramű, én pedig szövegeket fogok írni, érvelni, láttatni és az elmés kommenteknek örülni. Szeretem a számokat, de nekem fontosabb, hogy itt csak olyanok legyenek, akik szövegként és jóindulatúan olvasnak, értik a nyelvet, az utalást, a poént, valamint maguk is kompakt lények, nem viszonyítanak, nem idomulnak, nem méregetnek.

Amiről meg írni akartam eredetileg: hogy nincsen kifogás. Csak csinálni kell.

Mindent. Az írást, nehéz emberi helyzetek megoldását, az élet fűszereit jelentő tevékenységek megszervezését, tudatosságot, önmérsékletet.

Megyek neki a távoknak és súlyoknak mostanában. Emlékszem a kezdeti kínlódásra, még tizenkét éve, a töltés mellett futottam oda-vissza, a Hamzsabégin, értelmezhetetlen tempóban.

Aztán erdő, meg kardióterem, gépen nyomtam 9,7 fölé a sebességemet. És most terep és a legihletettebb tudatállapot: egy óra és tizenegyezer lépés fölötti távok.

Felírtam most ősz elején egy füzetbe:

És írom benne, mi mennyi. Derék centiben, futás lépésben, ételek, illetve minden egészséggel kapcsolatos vagy közérzetjavító esemény. (Jut eszembe, olvasói — telefonos technikaördöge — kérésre új Jó nekem! oldal lesz.)

Emlékszem, amikor megvettem a piros (egykilós!) súlyzókat. Az egyik most buhera áldozata lett: rögzítettem rá egy kövekkel teli kis szütyőt, így már 1,781 kiló. Tudom, tudom, de a tricepszem fontosabb.

Egy kicsit belenyúltak most gyógyszerrel az igen gyors anyagcserémbe, ezért is kell észnél lenni. Szóval figyelek a kajára, egyes irányelvek szerint. Sok fehérje, jó minőségű zsírok, sok citrusféle és a levük, és minél kevesebb csoki és feldolgozott élelmiszer. Kávé, összetett szénhidrát, remek sajtok, extra hús, zöldségek, nagyon ritkán jóféle vörösbor.

Minden nap kérlelhetetlen aktivitás, figyelve arra, hogy se durva izomláz, se ízületi terhelés ne legyen. Vagy felnyomom a hegyre magam bringával, vagy futok tíz körüli kilométert, vagy súlyzózom másfél órát.

Van ez a mérlegem, ez a döbbenet.

Ha egy napja semmi eksön, sport, csak mondjuk vaníliás palacsinta, akkor nagyobb a zsírszázalék. Ha súlyzózom egy kicsit, akkor egy kicsit több az izom, százalékként és kilóban is, ha sokat, akkor meg jelentősen emelkedik, mondjuk fél-egy százalékkal. Ha futok tizenkettőt, akkor sokkal kevesebb a zsír. Ha megiszom fél liter vizet, akkor magasabb hidratáltságot mutat. Szóval tud valamit.

Nem az az érdekes, hány kiló vagyok, csak annyiban, hogy mondjuk öttel kevesebbel könnyebb hosszú távot futni. De ami igazán számít: a zsír és az izom aránya. Hogy pontosan mennyi kiló a zsír és az izom rajtam.

A két százalékot megfordítottam öt hét alatt.

Tegnap mondjuk nagy életminőség meg szociális élet volt, virsli, tejszínes-gombás spagetti nemnézemmennyi zsíros sajttal, 60 százalékos csoki, csirkecomb, rétes, tejszínnel vagy öt kávé és még vörösbor is, emellett csak enyhe életviteli biciklizés és séta a Normafához.

De erre van a mai nap, ma egy könnyű tizenötöt futok.

Kijöttem abból, ami lehúzott. Nekimentem, és önmagát eszkalálja a folyamat: jó közérzet, motiváció, erő. Valami olyan, amihez életem semmilyen külső eseményének nincsen köze. Csak az tudná befolyásolni, ha mondjuk megbetegednék.

Nem propagálnám a futást, pláne a hosszú távot általában, mert nem mindenkinek van élményt jelentő helyszín a közelében, van, ahol futni veszélyes is. Van, akinek gyengék a szalagjai, ízületei, fájós a térde, és van, aki egyszerűen nem élvezi.

De azért el szeretném mondani, hogy nagy élmény így elszánni magam, fűtött szobában és pótcselekvésekben nem benneragadni, csak csinálni, menni a jövő felé. A motiváció magából a cselekvésből származik.

Egyszer csak felsejlik a körvonal, kifeszül a bőr, íve lesz a létezésnek, és akkor ezt a bőrt kenni illatosra, és erre a karra, amely a vállizom alatt, nicsak, homorú már, az én karom…!, felvenni azt a nagyon vágyott, nagyon szép pulcsit, a kevésbé terhelt lábfejet bújtatni a narancssárga magassarkúba, és nekivágni egy boros-mozis estének. Nem megvetni többé a csípőnadrágot. Elmenni, igen, a Woldford üzletébe (és hüledezni). A minőségnek örök hűséget fogadni. Masszázsra járni meg szaunázni, utána nyújtani a belsőcombot meg a combhajlítót. Megtalálni az ultimate megoldást a hajszárazságra (nem hinnétek, ha érdekel, elmondom). A négyezredik lépés után az a könnyűség.

Nagy örömök ezek. Fiatalon én nem izélgettem magam sminkkel, ruhával, kilók számával, nem is szorongtam ezen, nekem annál az asztalnál nem volt helyem sose. Leginkább láthatatlan voltam, nem is gondolkodtam azon, mitől néznék én ki jól — én…?! Ez valami új most: hogy az én testem, az én élményem, és nem mindegy, meddig él és milyen állapotban. Megbecsülöm, megyek futni, bejelentkezem pedikűröshöz, panaszát komolyabban veszem, szedem a hajvitamint. Módszeresen megivott négy liter (tisztított) víz! Kézkrém! Én…! Ehhez tudnotok kell, hogy én roppant puritán családból származom, amelyben az “úgysem számítok” élmény deklarációja, egyben az önbüntetés egyik formája, hogy nem hallgatok a testem jelzéseire.

Most se másnak szól ez, nem tetszeni akarás.

És ami ebből drága, arra a pénzt megkereshetni magamnak.

Vannak nagyon jó nők az életemben, akik lassan, öntudatra ébredésük hatására letették a női testre irányuló iszonyatos elvárástömeg terhét. Azt mondják, felszabadító. Nekem ez könnyebb: én nem törődtem a testemmel, nem szőrtelenítettem kényszeresen, nem préseltem alakformáló fehérneműbe. Most törődöm, a magam örömére, szépségesen megvarrt ruhákkal, meglepő nyakékkel, meg a technika kis csodájával: a pH-tól függő színű szájfénnyel, színek összeillésével, és ez méltóság és életminőség és testi és lelki erő, amelyek egymást szorozzák.

A körülöttem élő emberek jelentős része azért szenved, mert nem tud rossz szokásaitól szabadulni, amelyek között kiemelt helyet foglal el a dohányzás, az éjszakázás, a szénhidrátfüggés és a junk internetezés. Harag és nincssemminekértelme-élmény gyűlik bennük. Jól ismerem ezt magam is, pedig eredetileg újat létrehozni járok ide, ami nagyon más élmény és eredmény, de mégis. Másokat olvasni, a szavaikon gondolkodni, a torz, rosszindulatú szavaikon, érvelni fejben ellenük, jaj.

Megszáradt a talpbetét, indulok.